Gyűjtemények

Téboly átírt, átdolgozott változat

Emlékirat egy lánynak, akit szerettem

Testem és Vérem félkész verzió

Íme az eddig írásaim.

Az új év és ami mögötte van/lesz

Először is szeretnék Boldog Új Évet Kívánni minden kedves olvasómnak (még ha egyáltalán nem is olvassa senki és ez a blog csak magányosan lebeg az éterben vagy az űrben).

Mit fog hozni 2020?

Egyelőre nagyon az év elején vagyunk még és le is betegedtem, szóval egyelőre próbálok pihenni, gyógyulni (persze nem vagyok halálomon, szóval nem kell aggódni miattam).

Elsődleges tervem, befejezni a Testem és Vérem című írásomat, amit tavaly nem sikerült befejeznem, de folyamatosan gondolkodom rajta. Második fontos projektem most a Téboly című írásomat el akarom készíteni képregény formájában, amit tavaly elkezdtem és sikerült pár oldalt papírra vetnem, de a betegségem miatt most az is csúszik valamelyest.

Nem ide tartozó téma, de szerintem fontos, mivel hozzám kapcsolódik:
Ma van édesanyám születésnapja. Isten éltesse még nagyon sokáig drága édesanyámat. Betegeskedik egy kicsit, de hiszek benne, hogy sikerül meggyógyulnia. Erős asszony, én el tudom képzelni, hogy túl jut ezen.

Nem annyira vidám téma, de fel akarom hozni, mivel a tavalyi év egyik legmeghatározóbb és legszomorúbb eseménye volt számomra/számunkra öcsém halála. Ez volt az első Karácsonyunk, Szilveszterünk nélküle, december 30-án volt a névnapja. Ilyenkor ébred rá az ember arra, hogy hiába próbál elfelejteni valamit, úgy tenni, mintha nem lenne, attól az még létezik és egy valós tény. A családomban sokan megosztanak róla bejegyzéseket facebookon és kifejezik fájdalmukat, gyászukat. Én viszont nem teszem. Ez nem azért van, mert nem szeretem öcsémet. Hanem, mert én így próbálom elkerülni a fájdalmat. Attól függetlenül látom és reagálok is rá. De úgy érzem, hogy ez egy annyira mély seb, egy olyan mély fájdalom, amit szerintem nem tudok úgy enyhíteni, hogy kirakok róla képeket és leírom, hogy mennyire rossz nekem. Ezt nem lehet szavakba önteni. És ezt én írom/mondom, aki elvileg jó/tehetséges író vagyok. Ő már nem jön vissza. Itt már csak mi mehetünk utána. Persze itt most ne gondoljatok semmi negatív világ képet, meg ilyenek. Semmi öngyilkos hajlamom nincsen, csak kijelentettem egy fájdalmas, de igaz tényt. Szerintem ő azt akarná, hogy mi mind éljük tovább az életünket és próbáljunk vidámak lenni. Direkt írtam ilyen sokat róla, úgy gondolom, hogy ennyit megérdemel szegény öcsém a tiszteletem és szeretetem miatt. Szilveszterkor én, húgom és sógorom (Kuki) gyertyát gyújtottunk érte. Nem azt mondanám, hogy nagy űrt hagyott a lelkünkben, hanem inkább azt, hogy fekete lyukakat hagyott, ami elnyel minden fényt és a gravitációs vonzása miatt lassan minket is felemészt. Pont azt szeretném elkerülni, hogy mindenki belehaljon ebbe a lelki betegségbe. Nem adhatjuk fel. Előttünk még annyi minden áll. Még annyi mindent meg kell élnünk együtt, közösen. Családok és barátokként. Nem adhatjuk meg magunkat a fájdalomnak. Nem tehetjük ezt. Már csak egymás miatt sem. A jó dolgokért az életben küzdeni kell. A rossz dolgok könnyen jönnek és mennek. De pont ez az élet szépsége, hogy a jó dolgok felváltják a rosszakat.

Az előző év végére eléggé lemerültem érzelmileg, lelkileg, de kezdem úgy érezni, hogy erőre kapok és újult erővel vágok neki az új évnek. Remélem szerencsésebben alakult, mint az előző év, nem szeretnék több tragédiát és remélem, hogy rajtam kívül mindenki másnak jobban sikerül ez az éve, mint a tavalyi.

Szóval: Sikerekben gazdag Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek.