Február végi

Úgy döntöttem, hogy kezembe veszem a dolgokat és folytatom a Kifordítva című kis online regényem írását.
Átnyálaztam a történetet és arra a döntésre jutottam, hogy amit anno Laci karaktereket behozott, majd kezdek velük valamit. Bár nem tudom mi volt az eredeti szándéka velük, de majd hozzáigazítom a történethez őket.
Nem tudom még magam sem, hogy milyen hosszúra fog nyúlni a szereplők története, de már van egy körvonalas képem arról, hogy hogyan szeretném folytatni.
Első és legfontosabb lépésem talán az volt, hogy összeszedjem, hogy pontosan mennyi szereplő van és mi a nevük. Mivel régen írtam/tuk és elő kellett bányászni, így nekem is elő kellett szednem az emlékeim, hogy a saját szereplőimmel mit akartam kezdeni.
Második lépés, a kimaradt 7 fejezet kitöltése. Ezeket a fejezeteket Laci írta volna, de sok dolga akadt, nem ért már úgy rá, utána már nekem sem volt annyira időm, és ezért maradt abban.
De a hétvégéim egy részét rá tudom szánni, hogy írjak és folytassam.

Szóval, a szereplők összeszedve:

Krisztián (ő a legelső fejezet szereplője) egy fiatal fiú, aki menekül a lények elől. Több háttérinfó nincsen róla.

Róbert, 16 éves harcos, aki egy a falakat mászó csapat tagja.

Melinda, egy szőke hajú, középkorú nő, fiatal lány, aki megsérült. Egy templomban tartják fogva ezek a lények.

Barabás, egy köpcös középkorú férfi. Roland ismerőse. A lények megtámadják a húgát, akinek segíteni akar, de végül bajba kerül.

Roland, Barabás ismerőse. A kutyáit megölik ezek a lények, akik az emberiséget tizedelik.

Vivien, egy szamurájkardot forgató nő, képzett kardforgató, aki ezeket a lényeket öli bosszúból. Férjét megölték. Utálja a vámpírokat.

Emma, a falakat mászó csapat tagja. Megsérül, de egy Márkusz nevű vámpír megmenti.

Pongrác, egy nyugdíjas, aki felszerelte a házát mindennel, hogy megvédje magát a lényektől.

Laci, egy tébolyult ember, aki nem mozdul ki otthonról, csak hogy ezek a lények ne találják meg.

James, egy vámpírölő harcos.

És Laci név nélküli karaktere. Akiről csak annyit tudok, hogy egy vámpír, és egy katonai helikopteren utazik valahova.

Tébolyultak

Írtam korábban, hogy a Téboly című rövid novella folytatást kapott. Ez a folytatás nem tudom mikor lesz kész pontosan, de már írás alatt van. Amit biztosra tudok vele kapcsolatban írni, az az, hogy hosszabb lesz, mint az első rész, mivel itt már szövevényesebb történetírás van folyamatban.
Sokkal hosszabbra nyúlik benne minden, mivel nem csupán egy egyszerű folytatásról van szó, hanem az első rész történéseinek magyarázatáról is. És mivel műfajilag vagyis kategóriailag a horror, thriller, pszicho-agyrém, így hoznia kell ezt a színvonalat is.
Jelenleg az okozza a problémát, hogy nem tudom még belőni a szempontkaraktereket, hogy ki mikor szerepeljen, mivel, mint írtam elébb, az első rész elmagyarázása is egyben, aminek köszönhetően nem az első rész időrendbeli folytatása, hanem időbeli visszaugrás is.
Az első résztől eltérően, itt a szempontkarakterek nem kaptak neveket, csak címkéket, hogy később derüljön ki, hogy ki-kicsoda.
Vagy aki nevet kapott is, se tudjuk róla, hogy miként kapcsolódik az első részhez. De idővel minden kiderül, erről gondoskodom.

Szeretném, hogy méltó folytatása legyen az első résznek. Mivel úgy gondolom, hogy életem egyik legjobb írása. Vagyis reménykedem benne, hogy a legjobb.

Mostanában összegyűjtöm a régi dolgokat... muhaha 69. bejegyzés muhaha

Volt régen fészbúkon közzétett írásom, ami igazából, csak szórakozásból készült, nem volt komolyabb jellege, nem volt komolyabb háttere. Csak úgy írtam, tudtam, hogy vagy sokat írok belőle vagy keveset és azzal vége is lesz, az utóbbi történt.
De nem is húzom tovább a szót, íme ez a "förmedvény":

Non-verbális (2013.10.17)

Éppen lefelé tartottam a lépcsőházból, amikor megláttam, hogy egy hosszú, egyenes, fekete hajú lány támaszkodott neki a falnak.
Sötét színű bőrkabátot, farmert és egy csizmát viselt.
Telt, vörös ajkai és démoni sötét szemei felébresztettek bennem valamit.
Amikor rám nézett, egy pillanatra elfelejtettem, hogy mik a valódi céljaim.
Lassítottam a sebességen, hogy minél tovább csodálhassam őt.
Nincs ideálom, de ő valahogy tökéletesnek tűnt számomra.
Egy angyal az égből.
Amikor észrevette, hogy figyelem, csak szendén és kedvesen mosolygott.
Ez még vonzóbbá tette.
Oda akartam menni hozzá.
Megszületett bennem az érzés és az elhatározás.
Sajnáltam volna otthagyni eme drága darabot.
Továbbá abban sem voltam biztos, hogy látom e még valaha az életben.
Túl fiatal vagyok, hogy elhalasszak akármit is.
Isten küldte nekem, éreztem.
Odaléptem tőle egy pár centire.
Meglepődött, de nem szólt semmit.
Én sem, csak reflexből lesmároltam.

Non-verbális (2013.10.19)

Amióta lesmároltam teljesen megváltozott minden.
Különös dolgok történtek.
Kiállt mindennap, hogy "csókolózzunk".
Persze nem csak azt csináltuk, de ezt már a fantáziátokra bízom.
De nem is igazán ez a lényeg, amit ki akarok fejezni.
Hanem hogy egy másik lány is belekerült a képbe.
Mindig figyelt engem, persze úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
Ezt most nem nagyképűségből írtam.
De tényleg!
Majd kiesett a szeme úgy bámult.
A valódi kavalkád akkor kezdődött, amikor egy nap annyira siettem haza, hogy eljussak a wc-re, hogy elfelejtettem becsukni az ajtót.
Nagyban végzem a dolgom, amikor érdekes, szőke hajszálak kandikáltak ki az ajtófélfa mögül.
Ő volt az.
Amikor megláttuk egymást, én azt sem tudtam mi vagyok, ő meg azt sem tudta, hogy hol van.
Nagyon égő volt a helyzet.
Nem tudom, hogy mit kellett volna momdanom, de a szavak belémfolytódtak.
A "micsodám", ha tudott volna szégyenkezni, akkor biztos, hogy elszégyelte volna magát.
Ő gyorsan elrohant, én meg kezet mostam, aztán kulcsra zártam az ajtót.

Non-verbális (2013.10.21)

Egyik este eléggé illuminált állapotban voltam, és gondoltam meglocsolom az egyik fát a lakótelep környékén.
Lényeg a lényeg, végeztem nagyban a dolgom és láttam, hogy egy csaj a szemközti panel ablakán bámulja a micsodám.
Gondoltam:
Te jó ég! Ez mennyire perverz.
Később persze rájöttem, hogy sokat nem láthatott belőlem a fényviszonyoknak hála.
Másnap, tök véletlenül.
De tényleg.
Pont arrafelé volt dolgom.
Én már félve léptem be eleve az ajtón, gyanítva hogy az a perverz ott lehet akármelyik ajtó mögött.
A harmadikra kellett felmásznom, ha jól emlékszem.
Eltereltem a gondolataim a veszélyforrásról és a feladatra koncentráltam.
És a szívroham ekkor kapott el...
Pont ő volt ott.
Pont lenge öltözetben.
Pont a micsodámat nézve.
Pont engem akarva.
Ó, Istenem!
Mond miért?
Hosszú, barna haja leért a melléig.
Csókos száját éhesen nyalogatta.
Nem!
Nem eszed meg a banánom!
Már a mosolya is a hideget rázta ki belőlem.
Se szó, se beszéd, úgy rámugrott, mint egy bengáli tigris.
Nyögni sem volt időm.

Non-verbális (2013.10.23) Nemzeti ünnep, tá-dá :)

Amióta letepert és úgy odakapott a "joystick"-emhez, mintha egy vadászgép kormánya lenne, kicsit megváltozott a véleményem az egész világról.
Először is: alig tudok járni.
Másodszor: félek a nőnemű lények szeszélyeitől.
Harmadszor: nehezen megy a "kis dolog".
De emberek! Olyan csodát művelt velem, hogy ah.
Varázslatosan ért a nyelvemen.
Pont azt adta, amire vágytam, csak nem mondtam ki.
Ma is láttam egy szép, fiatal anyukát gyermekével a lépcsőház első emeletének fordulójában és...
Hümm...hogy is fejezzem ki magam.
Nagyon tetszett a látvány.
Mintha egy görög istennő lépett volna elém azzal a felkéréssel, hogy legyek az ura és parancsolója.
De nem vagyok egoista. Sose voltam az. Ez most nem a micsodámról szól.
Végignéztem rajta és megmozdult bennem, vagyis inkább rajtam valami.
Ne gondoljatok rosszat! Ez természetes. Férfiből vagyok.
Amikor bepucsított, huh. Na, akkor volt az, hogy nem bírok tovább uralkodni magamon.
Képzeletben már hátulról adtam neki az érzést.
De a valóság máshogy festett.
Először is, óvatosan megközelítettem. Megdicsértem a gyerekét, hogy milyen szép és aranyos.
Aztán bemutatkoztam, ahogy illik. Mivel már a kezdő kedves löket megvolt, így ő is megtette.
Ó, a dekoltázsa! Uralkodnom kellett magamon, hogy a szemeim az arcán tartsam.
Aztán egy kis dicséretet szórtam neki is. Mosolygott.
Ez az, bekapta a "horgot".
Aztán minden olyan gyorsan történt. Nem tudom ki kezdeményezett, de már nem volt rajtunk ruha.
Úgy estem neki, mint a legvadabb állat a világon. A gyerek pedig ráért "mesézni".
Egy darabot aztán ott hagytam magamból, benne.

 A dátumok alapján jól látszik, hogy kétnaponta írtam őket. De ez csak egy kis érdekesség. Szánt szándékkal tettem így. Kíváncsi voltam, hogy két naponta milyen újabb történetet tudok kitalálni.

Régi-új munka: Kifordítva

Nos, úgy gondoltam, hogy nosztalgia gyanánt feldobom ezt a régi poros történetet, hogy újra terítékre kerülve, én is lássam, mi az, amit elkezdtem, de nem fejeztem be.
Összeszedve ezt az egészet egy csokorba.
Figyelem! A fejezetek sorban és nem kronológiai sorban fogok kirakni, úgyhogy figyelmesen kell olvasni, melyik fejezet melyik karakterről szól!

1. fejezet

Sötét és hideg volt.

A szél szinte felborította az embereket. A ruháját is majd letépte a fiúnak. A fákon lévő levelek baljósan zörrentek minden egyes erősebb hullámtól.
Követték őt, bármerre ment. És ahol sötét volt, ők is ott voltak. Mindig el akarták kapni, és mindig menekült előlük. A hangok ott suttogtak a fejében és kínozták.
- Elég! - kiáltotta sokszor sírva.
Ajkai jéghidegek és fagyottak voltak. Úgy érezte, hogy már maga is jégből van.
Ruhája nem nyújtott elég védelmet a hideg ellen. Minden porcikája átfagyott és már alig tudott mozogni. Minden mozdulat nehézkes és fájdalmas volt számára, de sikerült leküzdenie ezeket a hátráltató dolgokat a vörös szemek láttán. Minden bokorban és lomb között figyeltek.
A megállás számára egyenlő lett volna a halállal, de ezerszer rosszabb is akár.
Krisztiánnak hívták. Egyedül volt.
Érezte, hogy a sötét közelít.
Mindennap egyre fáradtabb és elkeseredettebb lett.
Sosem aludt éjszaka, hogy az a valami ne kaphassa el.

2. fejezet

A lány arcán sok helyen véraláfutások és zúzódások voltak.
Jobb szemét majdnem eltüntette a duzzanat. Alsó ajkán egy hatalmas seb éktelenkedett. Szemei félelemet és ártatlanságot tükröztek.
Arcára száradt könnyei marták a bőrét.
Haja hosszú és csapzott, töredezett ábrázatában még szánalmasabbá tette őt.
Melinda egy sarokban kuporgott és a repedt, penészes falakat bámulta, néhol még a vakolat is lemállott a falról és sok helyen inkább tűnt sárgának, mint fehérnek.
Ágya szakadt ruhákból és vászonzsákokból állt.
Ablakain kívül rácsok, belül deszkák voltak, így nem sok fény jutott az életébe.
Padlóján a plafonról lehullott törmelékek gyűltek össze egy kupacba.
Lábai mezítelenek és koszosak voltak, és azokon is feltűntek a zúzódások.
Még élt. Tudatában volt a helyzetének, pont ezért sírt korábban.
- Még visszatérnek. - gondolta kétségbeesve.
Nem volt ereje mozogni.
Csak feküdt ott, mint egy zsák krumpli, ami várja, hogy megpucolják.
Szomorú tekintete az ujjaira tévedt. Véres és kicsi ujjaira...

3. fejezet

Az épület tetejéről figyelte a maga alatt eltörpülő várost. Apró kis fénypontok, tele sötét formákkal, melyek a házak voltak.
Nem félt még ebben a magasságban sem. Még az sem zavarta, hogy a szél majd leráncigálja a mélybe.
Csak szilárdan állt ott, mint egy kőszobor. Rövid, szőke haját a szél ujjai simogatták, mintha az édesanyja cirógatta volna.
De már nem volt gyerek. Nem is volt felnőtt.
A kettő közötti nehéz, embert próbáló úton járt.
- A világ tele van erőszakkal. - gondolta.
Róbert már sok nyarat megélt.
De most tél volt.
Nagyon hideg tél.
Hallotta, ahogy az egyik utcából egy nő sikolya kúszik végig az utcák falai között és próbál valaki fülébe kapaszkodni, hogy egy hős megmentse.
- Én nem vagyok hős. - emlékeztette magát a hangot figyelve. - És őrült sem vagyok, hogy hőst játsszak.
Tudta jól, hogy odalent sokkal több veszély leselkedhet rá, mint odafent.
Nem a gyávaságáról vagy a nemességéről szólt ez az egész, hanem a túlélésről és annak ösztöneiről.

4. fejezet

Kezében egy hosszú, tömör anyagú, hideg vasrudat szorongatott.
Ez volt minden reménye és érve.
Barabás, nagy és zömök teste ellenére minden bátorságát a kezei közt tartotta a rúd formájában.
Haja a nyakáig ért sötétbarna hullámaival. Arcán körszakáll helyezkedett el a széles orra alatt.
Első ránézésre úgy nézett ki, mint egy pék hatalmas lapáttal.
Sosem ment ki a szélesebb utcákba, mindig a szűkeket választotta.
Így biztonságosabb volt számára.
Az árnyak mindenhol ott voltak.
Többen, mint az emberek.
Kevesen élhették túl a találkozást velük.
Karakterünk nem vágyott másra, csak melegre és egy biztonságos szállásra.
Az éhség is gyötörte.
Már két napja nem evett semmit, száraz kenyérdarabon és nyers krumplin kívül.
- Kitartás! Kitartás! Kitartás! - ismételgette magában.
Hatalmas morajt hallott maga mögül.
Ijedten az egyik díszcserje mögé bújt, lélegzetét visszatartotta.
Egy méretes árnyék vetült az útra.
A csövet még erősebben megszorította...

5. fejezet

Be volt kerítve.
A kutyák a pórázokon hangosan ugattak és majd kitépték a karját ingerültségükben.
- Ne menjetek ti ostoba bolondok! - gondolta mérgesen, ahogy próbálta visszatartani a kutyákat.
Az árnyak egyre csak közeledtek.
Nem bírta tovább tartani a pórázt.
A kutyák elrántották, a földre esett és nézte, ahogy lelassul maga körül az egész világ. A hópelyhek békésen ringatóztak a sikátor falai között.
Az egyik pillanatban a kutyák még rohantak, a másikban pedig már ezek a lények széttépték őket, és a cafatokból lakmároztak.
Még arra sem emlékezett, hogy a kutyák nyüszítettek volna, minden olyan gyorsan történt.
Roland csak gyorsan talpra ugrott, felvett a földről egy deszkát és az első rárontó lény fejét leütötte vele.
Futnia kellett.
Túlerőben voltak.
Neki sem volt fegyvere.
A hideg levegő marta a tüdejét, de inkább elviselte azt, minthogy az előbbi lények marjanak ki a húsából.
Sapkáját teljesen ellepte a hó, kabátja is sok helyen fehérre volt pettyezve.
De ez nem érdekelte az üldözőit...

6. fejezet

Már egészen kicsi kora óta tudott falakra mászni.
Egy igazi ninjának számított.
Szüksége is volt minden ügyességére, ha menekülni akart ezek elől a lények elől.
Hosszú, szőke haja két oldalt lófarokba kötve viselte, amitől az arca még vékonyabbnak hatott.
Emma még alig múlt el 12 éves, de már sokkal ügyesebb és ravaszabb volt, mint idősebb társai.
Ezúttal egyedül bolyongott, elszakadva a csapattól.
A lények sokkal ügyesebbnek és gyorsabbnak bizonyultak, mint ezelőtt korábban.
Olyan gyorsan futott a házak között, ahogy csak tudott.
Hátra se pillantott, csak teljes erejét beleadva rohant, mint egy őrült.
Sálja úgy lebegett, mint egy győzelmi zászló.
A félelem próbált végigkúszni a testén, de a futás minden rezzenése lejjebb és lejjebb rázta.
A rádiója csak haldokolva recsegett és nem szólt bele senki.
- Gyerünk már! Valaki! Valaki legyen ott! - gondolta kétségbeesetten.
Hirtelen valamibe beleakadt a lába és egy hatalmasat esett, majd gurult egy darabig a földön...

7. fejezet

Már rég nem tudott járni, de a tolószékét mesterien használta.
Pongrác tökéletesen átalakította házát, olyan hellyé, ahova ezek a lények még a legravaszabb fortéllyal se tudnak bejutni.
Az ablakokra dupla rétegű acéllemezek voltak erősítve, melyek külseje erősen visszaverte a fényt.
Ajtaja olyan tömör acélötvözetű fémből készült, hogy még egy nagyon jó erőben lévő ember se tudta megmozdítani.
Az ajtó automatán nyílt és különböző biztonsági feltételekkel engedte csak be az embereket:
biztonsági kód, retina ellenőrző,
arcfelismerő,
hőérzékelő,
ujjlenyomat ellenőrző,
beléptetőkártya.
Persze az öregnek egy egyszerűbb lehetősége volt a belépésre:
egy kulcs, ami ezeket az ellenőrző eljárásokat egy lépésben elintézte.
A konyha valóságos kánaán lehetett, akárkinek akinek sikerült bejutnia.
Persze az öreg nem nagyon bízott meg senkiben sem.
Csak szorongatta az automata shotgunt a kezei között és az ajtót figyelte, minden izmát és idegszálát megfeszítve.
És volt is oka rá:
Már ott voltak...

8. fejezet

A szeme előtt tépték szét a férjét.
Ezek a fájdalmas emlékek ott kavarogtak fejében mindennap, amikor a rémálmok láncából kiszabadulva felébredt.
Vivien még mindig nem tudta feldolgozni kedvese elvesztését.
4 éve történt minden.
Akkor kezdődött ez az őrület.
Hosszú, barna, hullámos haját lágyan táncoltatta a reggeli szellő.
Kifejező, nagy szemei ragyogtak a boldogságtól.
Telt ajkait élénk vörös rúzzsal festette be, így még jobban megélénkült arca életteli kisugárzása.
- Házas leszek. - mondogatta magában ezt a mondatot, szinte majd kiugorva saját bőréből. A boldogság forró melegségként öntötte el minden porcikáját.
De mostanra teljesen megváltozott.
Az évek megkeményítették a szívét.
És az öklét is.
Folyamatosan változtatta a helyét, sosem maradt egy napnál tovább sehol se.
Nem is pihent sokat.
Későn feküdt és korán kelt.
Úton volt, hogy túlélőket, embereket találjon.
Motorral közlekedett, mert egyik lába eltört egy küzdelemben.
Hátához egy szamurájkard simult, mintha a gyermeke volna.

9.fejezet

Nem mozdult ki a szobájából. Egész nap csak a történeteket írta, amik kipattantak a fejéből.
Biztonságban volt előlük.
A legtöbben azt hihették róla, hogy meghalt, pedig csak nagyon halkan járt-kelt.
Nem csak a lényeket, de még az embereket is sikerült megtévesztenie.
Rövid, sötétbarna hajával Laci egyáltalán nem hatott különlegesnek.
Csak bámult kifele a rácsozott ablakokon és mindig keresett egy újabb ötletet a külvilágban.
Számára minden túl fényes és kellemes, harmonikus volt, ezért a történeteiben mindent sötétre festett és tele rakta nehézségekkel, kihívásokkal.
A többi szereplővel ellentétben ő nem sérült meg testileg.
Csupán csak lelke üvege volt összecsikarva és megrepedve.
De készen állt mindenféle borzalomra.
Már látta a tükörben azt a lényt, ami odakint is volt ezrével.
Mindennap érezte, hogy ez a lény ott fejlődik benne és hamarosan kiszabadul a világra.
Egyetlen gyógyszere a szeretteinek gondolata volt, amitől vissza tudta fogni ezt a szörnyet önmagában.

10. fejezet

- Hol van már? - nézte az óráját Róbert.
Idegesen fel-alá járkált a templom tetején.
Sálát teljesen az orráig felhúzta és hideg kezeit próbálta leheletével fűteni.
A hó nagy pelyhekben hullott, erős széllökések kíséretében.
A fiú a tető tetején lévő keresztalakhoz kapaszkodott.
A tető másik pontján egy árnyék mozgott.
Meghallotta.
Nyílpuskáját felkapta maga mellől és az alak felé szegezte.
- Ki van ott? - kérdezte az alaktól.
Az alak nem válaszolt, csak megállt egy helyben.
- Válaszolj vagy beléd eresztek egyet! - mondta ingerülten.
- Kérlek ne! A testvérem megsérült és szükségem lenne a segítségedre! - lépett egy világosabb részre egy hosszú, hullámos hajú lány fején kötéssel.
Ő is sérült volt.
Ruháján látszott, hogy a vállánál véres a kabátja.
Róbert leeresztette fegyverét, lerakta, majd közelebb ment a jövevényhez.
- Hisz te is meg vagy sérülve. - bújt a hóna alá, hogy támogassa.
- Ne törődj velem! - pirult el a lány. - A testvéremnek nagyobb szüksége van rád.
- Hol van a testvéred?

11. fejezet

-Az emberiség nincs tudatában, hogy mennyi olyan dolog van, amire a tudomány egyszerűen csak semmit nem bír szólni. Léteznek. Démonok, vámpírok, farkasok, mágusok, szellemek, dzsinnek, sőt... istenek és angyalok is. Köztünk élnek és valamennyinek külön célja van, annyira különböznek, mint ti, emberek.
-Maga teljesen őrült! Még egyszer kérdezem; Kinek dolgozik!
-Őrült?! Igaza lehet, talán őrültnek lát, habár ez egy emberi tulajdonság. Gondoljon csak bele; Személyiségzavar. A tudósok csak találgatnak, mondanak ezt-azt, de mégis milyen természetes folyamat változtatná meg a szem színét egy pillanat alatt?! Ez a lélek, mint már hallotta a szem a lélek tükre, ha tud olvasni belőle - a fekete hajú nyomozó szakította félbe az értelmetlen eszmefuttatást.
-Elég legyen! Nem kérdezem megint!
A véres ruhában ülő jóképű férfi csak nem bírta tovább nevetés nélkül.
-Hát rendben van, Egy cég alkalmazottja vagyok, egy előléptetés előtt.
Vigyora tapintható feszültséget szított a kihallgatóban.
-Milyen cég? Beszéljen!
-Kezd idegesíteni az örökös ordibálása, vigyázzon, mert még bereked, mikorra ordítania kellene. - Mondta ezt a tőle eddig megszokott hideg, kimért és nyugodt hangján.
-Na ide figyeljen, teszek róla, hogy olyan helyre kerüljön innen, ahol azt is meg fogja bánni, hogy megszületett, hacsak nem mond többet arról, hogy miért gyilkolt meg 47 embert azon a hajón.
-Bámulatba ejt az értetlensége... Én azon a hajón nem öltem meg egy embert sem, vámpírok voltak, akik egyik ősüket akarták visszahozni erre a létsíkra.
A neon pislákolni kezdett, amit egy áramszünet követett.
A fekete hajú férfi egy pillanatra vörösen izzó szemmel nézett a nyomozóra, majd így szólt:
-Azt hiszem, most indulnom kell.
A nő igyekezett elővenni a fegyverét, de a gyanúsított kikapta a kezéből, a nő semmit sem látott, csak a férfi leheletét érezte a nyakán, meg a gerince és a fal közötti kölcsönhatást.
-Meg kellene öljem, de túlságosan tetszik nekem. Nyugalom, nem ért létfontosságú szervet, viszont abba kell hagynia a rendőrségi munkát. Még találkozunk.
A pisztolydörrenést egy nagyobb robbanás hangja tompította el.
A rendőrség Tormalez nyomozóra eszméletlenül talált rá, a mellkasán egy golyó ütötte lyukkal, a falon pedig egy "kijárattal".


12. fejezet

Azt hitte, hogy meghal.
Csak tehetetlenül feküdt a földön és várta, hogy az a valami végezzen vele.
De nem ez történt.
Amikor felemelte a fejét, akkor vált számára világossá a helyzet:
eltűnt.
- De hogyan? - gondolta értetlenül az egész helyzetet.
Fájt a bokája.
- Nem tudok többé falakra mászni. - szomorkodott.
- Mit keres egy kislány ilyenkor kint a sötétben? - hallotta a hangot maga mögül.
Megfordult és egy ballonkabátos férfi tornyosult fölé. Arca ridegnek és fehérnek tűnt, már amennyire látta a fényviszonyok mellett.
- Nem vagyok kislány! - csattant fel mérgesen Emma. - Már 12 és fél éves vagyok. - próbált talpra szökkenni, de ahogy felugrott, úgy vissza is zuhant a földre.
- Hadd segítsek! - nyújtotta a kezét az idegen.
Egy ideig hezitált a dolgon.
Nem bízott benne, de nem volt más választása.
Amikor megérintette a férfi kezét érezte, hogy jéghideg.
Nem említette meg.
Nem is kérdezett rá.
A gyanakvásánál csak a félelme volt nagyobb.
- Kit tisztelhetek meg benned kedves kishölgy?
- kérdezte illedelmes hangon.
- E-Emma. - nézett rá gyanakvóan.
- Én Márkusz vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek!
Még mindig nem bízott benne, de a támogatás jól esett neki.
- Te ölted meg őket? - szökött ki a lány száján.
- Mit tagadjam? Én voltam. - mosolygott rá a tőle telhető legerényesebb vigyorral.

13. fejezet

Az egyszerű emberek nem érthetik ezen lények létezésének valódi okát, csak tudják, hogy léteznek.
Krisztián soha nem ártott senkinek, most mégis neki akartak ártani.
Amióta kirobbant ez az őrület csak menekült.
Úgy érezte sehova se tartozik és senki sem érti meg a helyzetét.
Napjai felcserélődtek, így éjjel volt ébren és nappal aludt.
Minden vágya a forró nyár volt, amikor rövidek az éjszakák és hosszúak a nappalok.
De most tél volt.
Minden fordítva, sőt kifordítva.
Próbálta megtalálni a helyét a világban, de a világ nem akart helyet találni benne.
A zűrzavar teljesen átformálta ezt a fiút.
- Nem akarok meghalni. Nem akarok olyan lenni, mint ők. - ismételgette magában a sírás határain egyensúlyozva.
Egy romos épület épen maradt falai között húzta meg magát éjszakára.
Elbarikádozta magát bútor maradványokkal, és az egyik szekrényben lapult meg, maga körül rengeteg ruhával.
Az éjszakai fagyok egyre zordabbak és keményebbé váltak, közeledve december felé.
És a szörnyek szabadon jártak-keltek.
Bármerre jártak, mindenhol nagy zajt csaptak.
Ilyenkor megfagyott a vér a fiú ereiben.
Imádkozott, hogy a lények ne találják meg vagy ne akadjanak a nyomára.
De mindenhol ott voltak.
Amikor lehunyta a szemeit egy békés, meleg helyre képzelte magát tele harmóniával és szeretettel.
Képzeletében egy családban élt és voltak testvérei.
Szülei kedves és rendes ember voltak.
A kandallóban ropogott a tűz, ő pedig a testvéreivel játszott.
Szinte széthasadt a szíve, annyira vágyakozott ezek után az illúziók után.
De a hideg nem hagyta álmodozni, csak otrombán belécsípet hideg kezével, mint valami varjú.
Mikor hallotta, hogy a lények már nincsenek a közelben, óvatosan kinyitotta a szekrény ajtaját, körülnézett, majd elindult keresni valami élelmet.
Kivételt képzett ez a mai este:
Az ég tiszta volt és a hold is teljes egészében ragyogott az égen.
Ettől a látványtól valamennyire szerencsésnek érezte magát.
A kezébe ragadott egy üvegszilánkot, ami akkora volt, mint a fél arca.
Tudta, hogy éjszaka a legjobb vadászni.
A patkányok csak hemzsegtek az utcákon.
Az állatokat valamiért nem bántották ezek a lények.
Nem készített csapdát.
Túl éhes volt, és szüksége volt a mozgásra, hogy melegen tartsa magát.
Amikor észrevették, hogy a fiú közeledik feléjük, olyan gyorsan széledtek széljel, mint a villám.
A törmelékek és a repedések között olyan gyorsan felszívódtak, mint nyáron a víz a talajba.
Ennek ellenére mégis sikerült elkapnia egyet.
Ficánkolt az állat, küzdött volna az életéért, de Krisz hamar kiontotta azt.
A vér gőzölögve folyt ki a tetem testéből.
A fiú visszatért búvóhelyére a zsákmánnyal.
Tüzet gyújtott, majd egy vékonyabb lécdarabra felnyársalta a patkányt.
A tűz búsan lobogott a hidegben.
Mintha ő is fázott volna.
Miután végzett az evéssel, alaposan körülnézett, majd visszabújt a szekrénybe.
Nem volt elég alapos.
Valami vagy valaki figyelte...

14. fejezet

- Miért van mindig kapucni a fejeden? - érdeklődött mellette álló társa. - Mert így biztonságban érzem magam. - felelte James egy kicsit odafordítva a fejét. - Tökre úgy nézel ki, mint egy vámpír. - mondta gúnyos vigyorral. - Gyűlölöm azokat a kis vérszopókat! Felsőbbrendűnek képzelik magukat, pedig csak egy csapás, nem több, annyi lenne mind számomra. Jobb szeme alatt három csík húzódott egészen az alsó ajkáig. Szakálla rövid, sötét, durva volt, akár egy drótkefe. Hosszú, sötét haja néhány helyen kikandikált a kapucni alól. Újra vadászni indultak, mint mindennap. Ahogy leszállt a nap, ők indultak. Karók, szuronyos puskák, szöges láncok, damilok, hajítófejszék, nyílpuskák, különleges markolatú tőrök, kézi gránátok és az elengedhetetlen "vámpírölő" kardok társaságában járták a várost fekete ballonkabátban, alatta bőrmellényben. Bakancsuk is rejtegetett fegyvereket. Bár az is elég veszélyessé tette, hogy acélbetétekkel volt ellátva. Eldugott helyeken koporsók után kutattak. A koporsó lett végső nyughelyük.Vagyis, ha maradt belőlük több húscafatoknál. Az egyik hátulról próbált rátámadni, de sajnos mire hozzá tudott volna érni, addigra már a kard leválasztotta a fejét a nyakától.A másik megpróbált denevéralakban menekülni, de a hajítófejsze a falba ékelte a bőregérkét. Visítozott fájdalmában, miközben a falat kaparta szárnyaival. Hamar érkezett számára a megváltás, mert hősünk kihúzta belőle, majd a földre zuhanva megtaposta a szeggel kiegészített bakancstalppával. A vámpírok csak úgy emlegették őt és társát, mint Elen yi mortes, vagyis a halál hozói. A világ teljesen fel volt fordulva ebben a küzdelemben, ahol ember vámpírt, azok a förtelmek pedig embert öltek. Egyik a másik vérére vágyott. Az éjszaka egyenlő volt a halál közeledésével. A hideg pedig egyre keményebb lett minden éjjel. Egy tűnt, hogy soha sem akar véget érni a tél, és az öldöklések. Elővett egy összegyűrt fényképet a zsebéből, amelyen egy nő és egy kislány látszott.

15. fejezet

-Nagyon jó volt az időzítés. Már ahhoz képest, hogy emberek vagytok! - Mosolyogva szólalt meg a véres ruhás férfi, aki szemmel láthatóan élvezte a feszült helyzetet.
Előtte két állig felfegyverzett személy ült a helikopter fedélzetén.
-Nem bírom, hogy bébicsőszt kell játszanom egy "felsőbbrendű" egoista szemétnek. - Vágott vissza az egyik katona.
A férfi közelebb hajolt, majd vörösen izzó szemmel intézte a következő mondatot.
-Az addig oké, hogy az én javam is származik abból, hogy ne pusztuljon ki az emberiség, de azt ajánlom, hogy válogasd meg a szavaidat, ember. - Majd hátradőlt.
-Hamarosan elérjük az egyik bázisunkat. - Törte meg a pilóta hangja a gyerekes civakodást.
-Mi történt, míg nem voltam veletek?
-Tudomásunkra jutott, hogy egy amerikai kísérleti bázist teljesen elfoglalták valamilyen ismeretlen teremtmények.
-Tettetek már lépéseket?
-Igen, de 2 csapattal megszűnt a kapcsolat.
-Miért kell nektek képzett embereket a halálba küldeni? - Mondta fjét rázva.
-Velük volt Márkusz is.
Erre egy pillanatra felkapta a fejét, majd nevetésben tört ki.
-Nem gondoljátok, hogy az a vérszopó nyírta ki mindet? - Persze ő maga is kis esélyt látott erre. - Vigyetek oda, nem a bázisra megyek. Van itt valami ruha, amit felvehetek?
A másik katona egy muníciós ládára mutatott, míg a pilóta bejelentette az irányváltoztatást.
Mikor kinyitotta a ládát és kivette az első ruhadarabot megállt egy pillanatra, mintha szellemet látna.
-Nahát. Szerelmem. Legalább ezt sikerült elhoznotok és megtalálnotok.
Mire megfordult már a kezében volt egy rövidkard. Semmiben nem volt különb az ókori Görögországban használtakétól. Vagy mégis?!.

16. fejezet

-Egy hangot hallott és lépteket.
-Túlélő! -Mintha ordítás lett volna, de mégsem.
Összezavarodtak az érzékei, nem tudta azt se, hogy ki vagy mi vére van az úján mikor mellé rohant valaki, aki hátizsákjából azonnal orvosi eszközöket vett elő.
-Ki vagy? Mi történt? -Kérdezgette nyugodt hangon.
Melinda próbált válaszolni, de nem ment neki még a nyöszörgés sem. Négyen voltak, a másik három körbenézett a romos templomban.
-Tiszta! Erre van három holttest, szinte mumifikálódva. Mély vágott sebekkel.
-Kék egyes! Mi a helyzet a lánnyal?
-Kimerültségben szenved, evakuálni kell.
-Arra nincs lehetőség. Helyezd biztonságba és induljunk tovább!
-Értettem. - A lányt felvette a karjaiba és a paplak részbe vitte, mikor már az ajtóban volt, a lány elkezdett nyöszörögni, mire a talpig valamilyen különleges védőruhában lévő férfi visszafordult. A lány lassan felült.
-Ne hagyj itt.
-Mozgás! Szólt a rádióból a hang, aminek olyan halknak kellett volna lennie, hogy csak az hallja akinek van a frekvenciához hozzáférése.
A katona továbbindult, de mikor becsukta az ajtót valami reccsenést hallott és melegséget érzett, de tovább lépkedett, a többiek már a kijáratnál vártak. Az egyik megfordult.
-Farkas!
A kék egyes egy lyukkal a hasfalában esett össze, de még látta és hallotta a csatát.
A kölyök farkas a falakon ugrált, nagyon gyors mozdulatokkal, ezt még nem váltotta fel benne a korosodással jövő lomhább, de erősebb mozgás.
-Vörös vezér! Farkasok, Farkasok!
Alig pár golyó találta el az ellenséget, de a katonák elestek.
-Vettem, adja meg a helyzetét! Kék vezér! - Még hallotta a másik csapat válaszát, mielőtt elájult volna.

17. fejezet

Egy nagy sóhajtást hallott.
-Hát itt kezdődik az új birodalom. Emberek nélkül amivel kihalnak az istenek, démonok, és csak azok maradhatnak, akiknek nem lesz okuk bántani másokat... Ezen a bolygón, ezen a síkon.
Barabás nem látta, hogy kik azok, akik ezt beszélik, de nem is érdekelte, csak meg akarta úszni épp bőrrel.
Mikor odébb mentek még várt egy kicsit, arra gondolván, hogy talán még a közelben vannak, majd elindult hazafelé. Az egyik utcából kutyaugatásokat hallott.
-Ilyen tájban szokta arra felé Roland sétáltatni a kutyákat.
Nem is gondolkozott, csak lábai sebesen húzták abba az irányba, mikor odaért már a kutyák darabjait találta, melyeket jó megvilágításba helyezett az ott ékeskedő utcai lámpa.
-Tűnjetek innen! Hagyjatok békén! - Mintha húga hangját hallotta volna az egyik sikátor felől, elindult arra.
Mikor odaért, testvérét összekuporogva találta az egyik sarokban, míg két személy fura hörgő hangokat kiadva közelített felé.
-Hagyjátok békén! - Ordította és elkezdett futni feléjük.
Az egyik hátrafordult, sárga, világító szeme nagyon ijesztő volt, mikor Barabás támadótávolságba ért a lény leguggolt, elkapta a lábát és maga mögé dobta, neki a falnak, amiről a vakolat lemállott e miatt, de a lánynak esély kínálkozott, elrohant az egyik mellett, habár az utánanyúlt és az vállából ki bírt tépni egy kisebb darabot. A fájdalomtól azonnal összeesett a 15 éves szőke lány. Újra ketten közelítettek felé. Barabás feltápászkodott és az egyik fejét sikerült hátulról betörnie a vasrúddal, amit görcsösen szorított és semmi pénzér ki nem adta volna kezéből.
-Rohanj! - Ordított a testvérének, aki könnyes szemekkel rohant be az egyik épületbe, és a tető felé sietett, miközben Barabás nekirontott a másiknak is, de már nem volt akkora szerencséje. Mikor meglendítette jobbról a vasrudat, a lény megfordult, belépett a támadás irányába, de megakasztotta azt mielőtt elég lendületet vett volna, ezzel egy időben a jobb tenyerével Barabás állát nagy erővel megtolta fel és hátra irányba, ívesen, így a nagy darab srác fejét az utcakő fogta meg.

18.fejezet

Az úton lények közeledtek felé. Lassított a motorral, majd megállt. Kardját lassan előre húzta a hüvelyéből. A hideg marta az arcát és a szél tépkedte a ruháját. Az útmenti lámpák villadoztak. A lények észrevették, és szaladtak felé. Erre várt. Újra beindította a motort és érkezett feléjük, mint a villám, hogy halált szórhasson a kardjával. A kard, mint a papírt, úgy szelte a lényeket. Hullottak, mint a legyek. Nem félt. A düh adott erőt az izmaiba. Amikor átért a lények kordonján visszafordította a kormányt és újra feléjük tartott. Ezúttal szerencsétlenül jött ki a dolog és az egyik kibillentette a motort az egyensúlyából, ami ennek hatására felborult. Vivien egy ideig a levegőben szállt míg nem egy falnak nem csapódott.
Szerencsére nem fejjel előre, hanem a hátával csapódott be, így nem tört ki a nyaka, de még így is hatalmas fájdalmak között feküdt a földön. Kardja tőle távolra esett az útra. Próbált kúszni a földön, de a hátába nyilalló fájdalom miatt nem folytatta. A lények pedig csak jöttek és jöttek.

- Újra veled leszek szerelmem. - suttogta.

Várta, hogy a halál hideg kezei széttépjék, de valami megszakította a képzelgését: egy helikopter. A katonák úgy ereszkedtek alá az égből, mintha angyalok volnának. Még az "aurájuk" is ragyogott. Egy ideig látta még az ereszkedésük, aztán pedig elsötétült számára a világ. Később, amikor felébredt meleg és fehérség ölelte körül.

- Meghaltam. - gondolta, aztán amikor meglátott egy orvost rájött, hogy mégsem.

- Ez nem a menny, hanem egy kórház. - állapította meg csalódottan.

- Sikerült megmentenünk önt, kedves... - mondta egy idősebb orvos. - Hogy is hívják?

- Vivien. - még mindig fájt a háta.

- Szerencsére nem tört el a gerince, csak pár zúzódást szerzett.
- Hol a kardom? - kérdezte kicsit jobban széjjelnézve.

Az orvos az asztalra mutatott.

- Hol vagyok? Melyik városban?

- Jobb lenne, ha pihenne és a kérdéseit később tenné fel. - mosolygott egy vézna, szürke kabátos férfi. - Nem hogy örülne, hogy megmenekült.

A nő hideg tekintettel nézett rá, majd így szólt:

- Te meg ki a fene vagy? A férfi arcáról elhervadt a mosoly.

- Bocsánat, hogy be sem mutatkoztam, Samuel Taylor vagyok, a segélycsapat vezetője. Nekem köszönheti a drága életét.

- Nekem nincs életem. Én már akkor meghaltam, amikor megölték a férjemet. - alig, hogy kimondta a szavakat már a férfi mögött állt karddal a kezében. Az éle a férfi torkához közel esett.

- Erre semmi szükség hölgyem! Tegye le a kardot! - kérlelte az orvos. - Így is olyan sok ember halt már meg. Ne legyen közöttük még egy!

- Csak hogy ő nem ember! - markolt a férfi hajába, amitől kivillantotta hegyes szemfogait. - Ez egy átkozott vámpír!

- Honnan jöttél rá? - kérdezte szuszogva.

19.fejezet

Éjszaka különös zajra ébredt fel. Tudta, hogy érte jöttek. A szíve majd kiugrott a helyéről. Óvatosan az ajtó mögé lopózott, hogy aki benyit, ne lásson mást csak az üres szobát. De előtte még párnákkal kitömte az ágyat, mintha ő feküdt volna ott. Visszatartotta a lélegzetét. Hallotta, ahogy a nappali felől recseg a laminált padló. Valaki léptei. Az ajtón lassan lenyomódott a kilincs. Nem volt nála semmi. Ott állt az ajtó mögött szerencsétlenül a pizsamájában. Az ajtó hangtalanul kinyílt és egy árnyék vetődött a szobába. Nem akart hinni a szemének. Egy lány lépett be rajta, nagyjából vele egyidős. Az idegen nem vette észre őt. Szerencsére elég sötét volt a szobában. Körülnézett. Az ágyhoz ment, hogy ellenőrízze ki lehet a takaró alatt. Beleesett a csapdába. Laci hátulról ráugrott és betapasztotta a száját a jobb kezével.
- Sss. - hallgatatta el. - Ne próbálj meg sikítani! - csavarta hátra a bal kezét a sajátjával. Nem tanúsított ellenállást.
- Ki vagy? Honnan jöttél? Mit akarsz?
- Ivett vagyok. Los Angelesből jöttem és túlélőket keresek. - szuszogta
- Túlélőket. - ismételte meg karakterünk. Elengedte a hátracsavart kezét. - Velem kell jönnöd! Te vagy az egyedüli túlélő ebben a házban. A lakótársaid megölték. - Ne! Az nem lehet! Ellenőriztem mindent! Nem juthattak be! - érezte, hogy lelkében a szomorúság és fájdalom beborít mindent.- Menj el! Menekülj! - suttogta.
- De nem hagyhatlak itt! - akadékoskodott a jövevény. - Takarodj innen! - üvöltötte eltorzult, mély hangon miközben ujjai a lány torkába mélyedtek, mint a sólyom karmai. Kis idővel később elengedte a torkát és ezt mondta: - Szaladj, amíg tudom magam irányítani! Nem kellett neki többet mondani, úgy viharzott el, mint aki versenyt fut valakivel. De még így sem bizonyult elég gyorsnak. Laci már a bejárati ajtó előtt állt. - Én öltem meg őket. Téged is meg foglak ölni. Ha akarod, ha nem. - hangja mélysége szinte a lelkébe ültette a félelem magjait. Egy darabig hezitált, hogy mit tegyen. Tőle pár centire egy szék hevert. Minden erejével széttörte rajta, de ez a lény még csak meg se rezzent. A félelem egyre jobban kihajtott benne. - Ne! - szerette volna üvölteni. Nem emlékezett arra, hogy mi történt azután, de mire észhez tért a fiú már rajta tehénkedett. Szemei sötétzölden izzottak és mint a méreg, olyan színűek voltak. - Nem tudok mozdulni. - érezte a tehetetlenséget.
A lény csak gonoszan mosolygott rá, majd végignyalta a nyakát. - Ne! - kiáltani akarta. Két kezét leszorította a földre. - Ne! - ismételte magában. Hozzádörgölőzött, mintha közösülnének. Az egyik része nem akarta, de a másik igen. Mindennél jobban. A nyakán lévő nyálat eleinte kínosnak érezte, de később egyre kellemesebbé vált. Érezte, hogy egész testében végighalad valami meleg és kellemes bizsergés, mintha apró áramütések érnék. - Ne! - ismételte ezúttal már kevesebb ellenállással. Véget ért a szorítás. A fiú egyik keze a mellére, a másik pedig a lába közé tévedt. - Ne! - nyögte. Később már nem csak a nyakát érte a nyelv, hanem az ajkait is...

20.fejezet

Gyorsan futott, de a lények se maradtak le annyira. Idegesen kapkodta levegőt, ami marta tüdejét. Kiért a kisutcák erdejéből és szemben meglátta a templomot.
- Masszív épület. - gondolta és berohant. Az ajtót a bent lévő padokkal torlaszolta el. Annyira el volt foglalva, hogy mi zajlott kint, hogy nem vette észre mi zajlik bent, egészen addig, amíg nem hallotta a géppuskák lövöldözését. Mögötte egy egész csatatér terült el. Széttört padok és faldarabok. Katonák holttestei. Voltak olyan holttestek is, amiknek hiányzott a feje vagy éppen az alsó testük. Egy szőrös bestia ugrált az oszlopok között. Úgy tűnt, hogy a lövések egyike sem akarja eltalálni azt a valamit.
- Hé, maga ott! - szólalt meg az egyik katona.
- Húzódjon fedezékbe! Hezitálás nélkül beállt az egyik oszlop mögé. Roland úgy érezte magát, hogy egyik rosszból átkerült a másikba.
- Mi a fene folyik itt? - gondolta kétségbeesetten. Mögötte egy gyertyatartó volt. Hosszú rúdon, amely elég tömör féműnek tűnt. Megragadta.
A lövések elhaltak és üvöltések kerültek a helyükbe. Kinézett az oszlop mögül. A lény épp az egyik katona beleit tépte ki, majd a tőle nem messze eső másik fejét tépte le, miután oda ugrott elé. Nem akarta ő is úgy végezni. Az oszlopok mögött futva próbált a szörnyeteg mögé kerülni. - A kurva életbe! Mondtam, hogy húzódjon fedezékbe maga barom! - üvöltötte oda ugyanaz a katona. A lénynek is csak ennyi kellett, és azonnal felé rohant. Termetes egy dög volt. Másfélszer magasabb egy átlagembernél. Esélye nyílt tisztán, hátulról támadni, hisz a katona elterelte a szőrmók figyelmét. A gyertyatartót jobb oldalra tartva szaladt, hogy lesújthasson rá, de a lénynek kifinomult hallása volt, így rögtön megfordult és hatalmas erővel felöklelte. Nekivágódott az egyik oszlopnak. Amikor a földre érkezett a tüdejéből kiszorult a levegő. A katona tüzet nyitott. A lény nem messze tőle elterült a földön véres pofájával. Hideg, gyenge kezeket érzett a nyakán. Egy nő volt az. - Dian? Te még élsz? - lepődött meg.
- Igen, hála a katonáknak. Vagyis neki. - mutatott az egyetlen túlélő katonára, aki jobb lábán sántikált feléjük, kezében a géppuskájával. - Sárga vezér vagyok. A segélycsapat egyik embere. Köszönöm, hogy segítettél, akárki is vagy. Sok idő elteltével a katona ellátta a saját és a két túlélő civil sebeit. Meghúzták magukat a paplakban. Neki hála még enni is tudtak, mivel hozott a hátizsákjában pár szelet száraz kenyeret és csirkecombot. - A vihar miatt nem tudok kommunikálni a csapatommal. Azt hiszem, hogy egy darabig itt fogunk tanyázni, amíg nem csendesedik le az idő. - borostás arcán néhány helyen kenyérmorzsák rakódtak le a vehemens étkezéstől.
- Drágám, mi történt veled? - kérdezte Diantól.
- Nem ez a farkas tette. Nála sokkal rosszabbak voltak.
Valami megmozdult a sarokból és vörösen izzó szemeivel pont ránézett.
- Még egy farkas! - kiáltotta, de ekkora a lény fogai mélyen a lábába mélyedtek.

 Ennyi lenne a történet, 20 fejezetet élt meg közös munkával, még abból az időből, amikor nagyon ráértünk mindketten.

Hogy lesz-e ennek folytatása? Ki tudja? Talán egyszer, ha majd megint ráérünk. Vagy csak egy szép közös emlék marad, amit akkoriban írt két jó barát.

Volt egy eldugott 28. fejezet, amire emlékeztem is és meg is találtam:

28.fejezet

Felvette a hátára a kislányt és felfutott vele az egyik emeletes ház tetejére.
- Ide nem tudnak követni azok a nyomorultak. - nyugtatta meg. - Nem vagy éhes?
Emma már két napja nem evett. Nem felelt semmit, csak bólintott. Az előbbi történés világossá tette számára, amire eddig is gyanakodott.
Azt viszont nem értette, hogy miért mentette meg őt. Nagyon ritka a jó szándékú vámpír és még ritkább az önzetlen.
Valami terve biztosan volt vele. Ettől tartott a legjobban.
- Nem mondom, hogy várj meg itt, mert amúgy sem tudnál hova menni ilyen állapotban. - szemei vörösen izzottak, akár a parázs. - Elmegyek élelemért. Nem leszek sokáig. De ha valami baj lenne, akkor... - a kezébe nyomott egy tűzijátékot. - ...csak lődd fel és én nyomban visszatérek!
- Rendben.
Pillanatok alatt eltűnt a szeme elől. Egy kis sátor állt a ház tetején. Nem olyan nagy, körülbelül két embernek elég. Ott húzta meg magát a tomboló szél elől. A sátorban egy matrac, egy lámpa, pár könyv és egy láda hevert.
A könyveket érdektelennek találta, de a láda nagyon izgatta a fantáziáját.
Próbálta felnyitni, de túl nehéznek bizonyult számára.
- Ez a rohadt vámpír még egy takarót se hozott a sátorba! Hidegvérű szemét! - morogta mérgesen.
Az adóvevője még mindig csak recsegett.
Biztos már meghaltak mind. - nézett rá szomorúan. - Én vagyok az egyedüli túlélő.
A lámpa mellé kucorodott, ami egy kevés hővel szolgált számára. Hasában a korgás olyan hangú volt, mint az utcát ellepő förtelmek hörgése.
- Mikor jön már? - morogta magában. - Mindjárt éhen halok! Biztos ez a terve. Kiéheztet, aztán kiszívja a véremet, hogy legalább ő jól lakjon.
Kintről nagy puffanást hallott. Nem mert kimenni. Kis idő múlva Márkusz jelent meg mindenféle csomagolt étellel.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak, de ki kellett oltanom pár életet az élelemért cserébe! Nem szólt semmit, csak mohón nekiesett az egyik csomagolásnak és szinte megfulladt, annyira tömte magába az ételt. - Lassabban! Még megfulladsz! - mosolygott a vámpír.
Amikor végzett a férfi felé fordult és ezt kérdezte: 
- Te miféle vámpír vagy? Megmentesz egy embert, megölöd azokat a lényeket és még segítesz is. 
- Olyan vámpír, akinek megéri embereket menteni. - kacsintott. Nagyon összezavarta, amit mondott. 
- Hoztam kötszereket és a lábadra borogatást. - még órákkal később is az elhangzottak jártak a fejében. 
Már-már kezdte elhinni, hogy talán igaz, amiket ez a lény mondott. 
Talán a vámpírok segíteni akarnak az embereken. Hisz az emberek voltak a táplálék, és ha a másik szörnyetegek kiirtják az embereket, akkor oda az élelemforrásuk és ők is elpusztulnak. 
De ő akkor is csak táplálékforrásnak számított a vámpír számára. 
- Utálom a vámpírokat. - gondolta mérgesen és a kedves idegenre nézett. - De ugyanakkor megmentette az életem. Légy átkozott ezért! Gyűlölöm, ha az ellenségem segít. 
- Ha felépülök elszökök előle. - határozta el magában. Aludni nem mert. Félt, hogy Márkusz ráveti magát és kiszívja a vérét. A férfi csak kedvesen mosolygott és virrasztott vele.