Új írások, rövid történetek

 A gödör

- Segítség, valaki! - szólt egy hang a mező közepén. Egy bajszos, kalapos paraszt bácsi sétált arra felé. Kereste a hanghoz tartozó alakot, de nem találta. Nyár volt, rettentő hőséggel. A szél sem akart fújni. A mező arany színbe ragyogott a napfényében.

- Segítség, valaki! - kiáltott újra kitartóan az illető. A hang alapján egy férfi lehetett. A bácsi vakargatta a fejét, de még mindig nem látta a személyt. Sétált, fülelt, kereste a kiáltozót.

- Segítség! - kiáltotta megint elkeseredett hangon az ismeretlen személy.

- Merre vagy no? - szólalt meg a paraszt bácsi, akit amúgy Dezsőnek hívtak.

- Erre, erre. Végre, valaki. Köszönöm Istenem! A bácsi végre rá lelt a hang forrására. Egy nagyon mély gödörben állt egy kócos, rövid, fekete hajú férfi, akinek nem volt bajsza, de borostái viszont igen.

- Hát oszt tö, hogy kerülté' idé? - nézett le a pórul járt fickóra.

- Szerencsétlen történet. A városból jöttem hivatalos ügyben. Nem ismerem a környéket.

- Azt vettöm észrö. - köpött egyet a bácsika.

- Ellopták az összes holmim, suttyó kis gyerekek. Még cipő se volt a lábukon. Futottam utánuk, de túl gyorsak voltak. Nem vettem észre, hogy itt van ez a gödör és bele estem.

- No, várjon ögy kissé. Nem vagyok elég magos, hogy ki tuggyam húzni kendöt. Keresök egy ágot, amivő ki tudnám húzni. - és a mondat befejeztél eltűnt hang nélkül.

A meleg nem kímélte a férfit még a gödör mélyén sem. Több órahosszát eltöltött lent, de a bácsi felől nem hallott. A távolban hallott egy kutya ugatást. Nem adta fel a reményt, mert Dezső volt az egyetlen reménye, hogy kijusson a gödörből. Motoszkálásra lett figyelmes.

- Ó, hála az égnek, hogy vissza jött. Köszönöm, köszönöm. - nézett fel hálásan a gödör szája felé. Mikor realizálódott benne, hogy fentről mit lát, a szemei elkerekedtek és elsápadt. Egy nagy durranás hallatszódott: Bumm. A távoli fákon lévő madarak azon nyomban felszálltak az égbe.

- Adjon Istön! - köpött egyet, majd a füstölgő puskát felemelte és tovább állt.

Káosz és sikítás

 Ezer éve, szinte úgy tűnik, oly rég írtam ide. Nyugtalanít az életemmel kapcsolatban egy-két, sok dolog, ami miatt mégis írok egy bejegyzést, ami elég tartalmas lesz. Hol is kezdjem?

Úgy érzem, hogy életem félre siklott valahol és már nem én irányítom, hanem csak egy néma utas vagyok az események sodrásában, ami rossz. Azt érzem, hogy elveszítettem önmagam és már nem tudom, hogy ki vagyok. Talán még depresszióba is estem. Egyszerűen nem élvezem az életet, hiába van pénzem. Úgy érzem, hogy minden olyan görcsös, csak muszájból van. Érzem magamon a nyomást, a társadalmi nyomást. Én nem akarok sietni, nem akarok kapkodni. Alaposan akarom megtervezni az életem, de mégis úgy érzem, hogy az elvárások beletolnak engem a forgatagba. És csak sodor a víz, nem kapok levegőt, teljesen tehetetlennek érzem magam. Borzalmas érzés. Egyszerre érzem a haragot, a szomorúságot, a tehetetlenséget, a keserűséget, az önbizalmam darabokra hullását, az irígységet, önmagam hibáztatását és a nem tudok megfelelni másoknak érzést. Teljesen tönkretesz. Azért is írom le ezeket a sorokat, mert a pszichológusok szerint jó, ha az ember kiadja magából, amit érez. Vannak dolgok, amiket én is szeretnék, de nem akarok sietni, nem akarom elkapkodni (de ez nem jelenti azt, hogy örökre el akarom halogatni őket). Tudom, hogy a családom jót akar nekem, de minél többet mondják, minél többet emlegetik a dolgokat, emlékeztetnek rá, hogy már 30 éves leszek, öreg leszek (hasonlítgatnak másokhoz), annál jobban beletaszítanak önmagam depresszív gödrébe. Minél görcsösebben próbálom megtalálni a boldogságot, annál jobban tönkre teszem magam lelkileg. Tudom, hogy jót akarnak nekem. Nem hibáztatom őket, csak annyit szeretnék, hogy megértsék a bennem zajló folyamatokat. Mert úgy érzem, hogy folyamatosan kudarcot vallok magam felé és feléjük is. Magam felé azért, mert az által, hogy próbálok nekik megfelelni, teljes mértékben eltöröltem saját magam, az egyediségemet, azt az embert, aki valaha voltam. Hiába írok, már nem olyan, hiába rajzolok, már nem olyan. Kikoptak belőlem az érzések. Egyszerűen csak létezem, de nem értem a létezésem értelmét. Egy mély gödörben vagyok és ezért is vettem a mai napon a "KI vagy TE?" című könyvet, hogy valami önsegítő lelki segélyt nyújtsak magamnak a tartalma által. Szeretnék vissza találni magamhoz. Ahhoz az emberhez, aki régen voltam. Nem a hibáimhoz, hanem azokhoz a dolgokhoz, akik azzá az egyedi emberré tettek, aki akkor voltam. Fel kell állnom, újra. Mindig felálltam, de azt érzem, hogy fáradok. Nem testileg, lelkileg. Mindig erősnek tűnök, pedig olyan könnyen összeomlok. Folyamatos harcot vívok sokszor önmagammal is. Empatikus embernek vallom magam, sőt sokszor át esek a ló túloldalára és képes vagyok elérzékenyülni apró kis dolgokon is. Vágyom a szeretetre, de nem arra a szeretetre, amit a barátok vagy a családom tud adni nekem. És ez a másik dolog, ami úgymond földhöz vág. Sok mindenről írtam, össze-vissza, ahogyan eszembe jutott. Ennyit akartam kiadni, írni.

Bárkinek, aki elolvasta: Köszöntem a türelmet, figyelmet, megértést.

Nagy László (Ryuzakika), Karcag, 2021.02.20