Előszó
Az emberek nagy része nem képes túl látni dolgokon. Makacsul ragaszkodnak a materiális világ adta csodákhoz. Pedig az univerzum elég tágas ahhoz, hogy létezzenek benne olyan lények, entitások, melyek minden emberi képzelőerőt felülmúlnak. Az emberi lények a maguk kis három dimenziós világában próbálják a saját képzelőerejük szintjére csökkenteni a dolgokat. Ezért néz ki minden úgy, ahogyan a materiális világban megismertük. De léteznek olyan teremtmények, melyeknek nincsen teste. A mi fizikánk törvényeit meghazudtolva áthatolnak minden anyagon. Nem, nem a démonokról beszélek. Ateista vagyok, nem hiszek az ilyenekben. Egy ilyen lény nem feltétlen gonosz vagy a lelkedre szomjazik. Nincs szüksége agyra, hogy gondolkodjon. Nincs szüksége érzésekre, hogy küzdjön velük. Létezésük sokkal magasabb szinten áll, mint a miénk. Nincs szükségük arra, hogy higgyünk bennük vagy hogy szobrokat építsünk nekik. Nincs szükségük az imádatunkra vagy a gyűlöletünkre. Nem érdekli őket igazából, hogy élünk vagy halunk-e. Nem ők teremtettek minket, de ők is az univerzum része. Kapcsolatban állnak velünk. Mindig. Nem jelennek meg folyton, de aki figyel és "lát" az felismerheti őket. Megjelenhetnek álmodban egy arctalan személyként, akit te valamelyik ismerősödnek gondolsz. Érezheted őket, mint valamiféle erőt, mely az álmaidban ott van. Létrehoztak egy végtelen ciklust, mely addig ismétlődik, amíg az emberiség ki nem lép a hibáiból. Amíg a sorsunk nem lesz mindig ugyanaz: Önmagunk kiirtása...
1. fejezet
A lány a tükörben bámulta saját tükörképét és a látvány, ami fogadta rendesen migrénes fejfájást okozott neki. Hogy hogyan nézett ki a lány? Képzeld el te! Bárkinek megfájdulna a feje, ha valami olyat látna, ami túl mutat a saját képzelőerején. Az agy ugyan megpróbálja dekódolni, lefordítani három dimenzióba, hogy mi az, amit látsz. De térjünk vissza a lányhoz, aki éppen a rosszul léte közepén járt: Úgy érezte, hogy ismerős dolgot lát a tükörben, de közben szép lassan kezdett végig kúszni a hideg a testében. A védelmi mechanizmus beindult. A szíve elkezdett gyorsabban verni és verejtékezni is kezdett. Félelem, hasított végig az agyában. Tudta nagyon jól, hogy nem tud megmozdulni. Paralízis kerítette hatalmába. A fürdőszoba lámpája vibrálni kezdett (tudom horror klisé). Ha tehette volna teli torokból el kezd üvölteni, de valami láthatatlan erő lebénította. Mintha a hangszálait valami láthatatlan kéz megfogta volna, hogy ne tudjanak megrezdülni. Lélekben már felkészült a halálra. Hirtelen elsötétült minden. Nem a lámpa kapcsolódott le és nem is a látását veszítette el. Ez másmilyen sötét volt. Olyan volt, mintha az űrben lenne. Nem érezte a testét. Csak lebegett magában, mint egy kósza gondolat. Meghaltam? Tette fel magának a kérdést. Bár, azonnal el is vetette, miután ezt kigondolta. Nem halt meg, de eltűnt minden maga körül, még a teste is. Csupán csak a gondolatai léteztek, melyekből fel tudta mérni saját létezését. Kavargást érzett maga körül. Füst vagy valami légnemű állapotú dolog. Átjárta, és érezte a hideget. Nem fájt neki, csupán csak érezte. Néha olyan volt számára, mint a jég, néha meg olyan, mint a hideg víz. Érezte, ahogyan feltölti, mint egy pohár vizet. Kitöltötte a benne lévő teret. Már-már kezdte azt hinni, hogy elájult és csak álmodja az egészet. Annyira valószerűtlennek tűnt. Abszurd, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Érezte annak a valaminek a jelenlétét. Egyszer a reszketés fogta el, máskor pedig elöntötte a meleg nyugalom. Nem tudta, hogy hogyan dolgozza fel hullámvasút érzéseit. Valójában már a saját nemét sem tudta meghatározni. Nem is számított abban az állapotban. Egyre csak ennek az entitásnak a pozíciója érdekelte. De nem látta, csak érezte, hogy ott van. Ilyenkor bármelyik ember zavart lenne. Mert szeretjük azt a világot, ahol bármi megfogható és látható. Milyen szörnyű lenne, nem? Olyan ellen küzdeni, amit még csak meg sem tudsz fogni. Miért nem említettem a lány nevét? Számít? Csak egy a sok közül. Egy közülünk, emberek közül. Csak egy szereplő, aki támpontot ad ebben a fantasy katyvaszban. Mert az emberek már csak ilyenek. Szeretik a támpontokat. Szeretik a biztonságot adó komfort zónát. Szeretik elhinni az idő és a tér létezését. No, de vissza a lányhoz, akit ti elképzeltetek... De amúgy tök felesleges volt, mert most amúgy sincs teste, hehe. Hangokat hallott: víz csepegése. Blugy-blugy-blugy. A harmadik után abba maradt. Majd egy éles hang hasított végig a fejében. Mintha a világ összes zaja egyszerre tört volna be elméjébe. Félsz? Hallotta a mondatot egy azonosítatlan valakitől. Nem tudta megmondani, hogy férfi vagy női hang, csak azt hogy egy hang. Nem is volt túl erős, éppen hogy csak érzékelte. Ki beszél? Szólt félve. Nem volt szája, vagyis úgy érezte, hogy nincsen, csupán csak a semmiből generált hangot. Nem vagyok én senki. Felelte a hang. Olyan érzése volt, mintha a hang mindenhonnan szólt volna. Még rajta keresztül is. Mi ez az egész? Hol vagyok? Hol vagy? Özönlöttek a kérdések. Nagyon félt. Egy apró fénypont jelent meg előtte. Vagyis hát ki tudja milyen irányban volt, teljesen elveszítette a tér érzékelését. Akár benne is lehetett. Az apró pont elkezdett duzzadni egy gömbbé. Ennek a fénygömbnek a látványa némi nyugalmat sugárzott neki. Emberi elméd képtelen felfogni létezésem. Nem ember vagyok, sokkal több annál. Egyszerre vagyok minden és a semmi. Isten vagy? Vágta rá a lány. Ha meg tudod nevezni azt, amit nem ismersz az megnyugtat? Igen, meg. Némiképp. Akkor nevezhetsz annak, ha ettől jobb neked. Miért hoztál ide? Én nem hoztalak sehová. Te jöttél ide magadtól. Hogy mi? Megpróbálom neked elmagyarázni, amennyire lehetséges.
2. fejezet
Az ágyában verejtékezve ébredt fel a kisfiú. Rosszat álmodott. A félelme nem akart elmúlni. A valóság úgy hullámzott szemei előtt, mintha még mindig álmodott volna. A szobájában a bútorok mintha megnőttek volna, majd összezsugorodtak. Érezte, ahogy egy erő az ágyához szorítja és nem akarja elengedni. Anyu! Kiáltotta legbelül. Az izmai saját akarata ellenére megfeszültek a testében. Már-már görcsé alakult a feszülés. Érezte, hogy fáj, de nem tudott ellene mit tenni. Égett a szeme, elkezdtek folyni a könnyei, melyek később vérré váltak. A bőre lassan felrepedt, majd genny folyt ki a repedéseken. Fogai egyenként hulltak ki és ömlött a szájából a vér. A tüdejében forróságot érzett. Egy darabig légszomja is lett. Fuldokolt. Aztán hirtelenjében elmúlt minden. Újra tudott mozogni. A valóság stabillá vált. A szájába nyúlt és érezte, hogy még minden foga meg van. A rengeteg vér, amit azelőtt látott kifolyni, eltűnt. Csupán csak az izzadság maradt rajta. Túl sok információ volt ez számára. Nem tudta feldolgozni a történteket. Másnap reggel megreggelizett és elment az iskolába. Különös érzés kísérte végig a nap folyamán. Mintha valaki lett volna vele, akit nem lát. De érezte a jelenlétét és nyugtalanította. Érezte, miközben végig ment a folyosón. Amikor elment wc-re. A legrosszabb az volt, amikor egyedül volt. Akkor érezte a legjobban és a legközelebb önmagához. Amikor sétált hazafelé talált az út mentén egy gallyat. Felvette és azzal haladt tovább, mint fegyverrel. Bár tudta nagyon jól, hogy nem látja azt a valamit, de fél tőle és meg akarja védeni magát. Párszor érzett hideg fuvallatot a tarkóján. Kirázta a hideg. Még akkor is érezte a fuvallatot, amikor már kapucni volt a fején. A hazafelé sétálás tempóján gyorsított. Balga módon abban hitt, hogy majd elszalad ez elől a valami elől. Az igazán rémisztő dolgok ezután kezdődtek vele. Hideg érintéseket érzett, először a vállán, majd később a háta közepén, majd a derekán. Hiába futott, az érzés ott volt vele. Majd egyszer csak felüvöltött és felbukott a járdán. Gurult vagy 2 métert előre. Felhúzta a nadrágját és látta, hogy a lába vérzik. Egy hosszú sebből folyt a vér. Nem volt túl vastag, se nem mély, de attól még vérzett és fájt neki. Innentől kezdve indult el számára a terror. Az utca, ahol eddig emberek hemzsegtek hirtelenjében kiürült. A világ elnémult. Nyomasztó csend vette át az eddig élettel-teli, vidám hangokat. Nem csak a csend volt nyomasztó, az érzés is. Nem tudta mitől, de a félelme egyenesen átömlött pánikba. Nem látott sehol, semmit, mégis érezte a veszélyt. A hatodik vagy akár hanyadik érzése megsúgta, hogy életveszélyben van. De vajon honnan? Merről fog érkezni? Nem is látok semmit, mégis félek. Hömpölygött fejében a káosz felhő. Közeledő robajt hallott. Nem voltak felhők az égen, ragyogó idő volt, sütött a nap, mégis a semmiből egy hatalmas árnyék kezdte bekebelezni az utcákat. Egy hatalmas puffanás után a fiú körül a járda felhasadt. A kerítések elkezdtek porladni. A házakat elnyelte egy sötétség, amely később az eget is eltüntette. Feltámadt a szél, és egyre csak erősödött. Tornádóvá nőtte ki magát. Felkapta a fiút és beledobta a sötétségbe.
3. fejezet
Nyisd ki a szemed, Dániel! Suttogta egy hang. A férfi egy sötétkék színű füstszerű anyag között lebegett. Nem tudta behatározni a helyzetét. A saját kezeire nézett és látta, ahogy a kezei atomjaira hullanak, majd újra összeállnak. Ho-hol vagyok? Nyögte ki gyengén a kérdést. Úgy érezte, hogy az egész teste forog, mint egy centrifuga, de csak lassan lebegett. Nem az űrben. Ez egy olyan hely, melyet az emberek nem ismernek. Hallotta erősödni, kirajzolódni a női hangot. Vagyis annak tűnt. Egy másféle dimenzióban vagy. Egy olyanban, melyet emberi agyad kevésbé tud felfogni. Mindegy, hogy mi a neve. Mindegy, hogy hol van. Az idő és a tér szempontjából teljesen lényegtelen. Annyit kell tudnod róla, hogy itt vagy, és hogy létezik. Ennyit elég. Ön kicsoda? Haha. Ez a végtelen kíváncsiság és félelem. Az emberek annyira rettegnek attól, hogy nem tudnak mindent meghatározni. Mintha mindent kötelező lenne tudniuk. De legyen. Elárulom neked, hogy én nem vagyok ember. Nincs is nemem. A hang, amit hallasz, csupán csak egy jel, ahogy az agyad feldolgozta ezeket a rezgéshullámokat. Tudok veled kommunikálni. Bárkivel tudnék. De én mégis csak veled teszem. A túl sok kérdés rengetegben elfelejted feltenni az igazán fontos kérdéseket. A férfi kintről látta benti önmagát. A testében színes füstfelhő kavargott. A színek egyre csak váltakoztak, de egyszerre több is volt belőlük. Bizonyára megrémít a látvány. De teljesen felesleges aggódnod. Nincsen semmi bajod. Teljesen jól vagy. Amit látsz, azt ti emberek úgy hívjátok: lélek. Abban a tudatban éltek, hogy nem létezik más, csak a test. Ezért csak vele foglalkoztok. Pont azzal az egy dologgal, amit ha meghaltok, levedletek, mint egy kígyó a bőrét. Miért vagyok itt? Mert a segítségünkre van szükségetek. Nem mindenki, de sokan közületek képesek úgymond látni a valóságot. Érzékelni azt, amit a legtöbb nem tud. Ha majd sikerült megmenteni a világod, te magad is rá fogsz ébredni mindenre. Miért kéne megmenteni a világot? Mert egy időhurokban ragadtatok. Az időhurok pedig folyton megismétli a történelmeteket, mindaddig amíg végre nem tanultok a hibáitokból. Mi alkottuk meg ezt a hurkot, de ugyanakkor ez kihatással volt mindenre. Minden dimenzióra. Minden létező dologra benne. A nagy bumm. Így nevezitek a kezdetet. De tudnod kell, hogy a nagy bumm a végtelen kapcsa. Nem csak a kezdet, de a vég is egyben. Akkor ér véget minden és indul újra a teremtés. A semmi testet ölt és valami lesz belőle. Tudom, elsőre ez sok neked. Túl sok információ. Ti Istenek vagytok? Ugyan. Isten? Így nevezitek azokat a lényeket, amiket nem tudtok behatárolni? Nem vagyunk Istenek. Mi is meghalunk. Veletek együtt. Bár a halál a ti értelmezésetekben teljesen mást jelent. Az, hogy mi tudunk teremteni, abból fakad, hogy mi nem álltunk meg a fejlődésben. Nem választottuk a pusztítás útját. Mi csak az egyensúlyt kerestük. Miért raktatok minket időhurokba, ha ez kihatással volt rátok nézve is? Mert ha nem tesszük, az elhozta volna a teljes pusztulást. Az univerzum, minden dimenzió összeomlott volna. A végtelen ciklus lehetővé teszi, hogy tanuljatok és úgy okozzatok kárt, hogy az kontroll alatt maradjon. Hidd el, van rosszabb a halálnál. Ha ilyen nagy hatalommal rendelkeztek, akkor miért nem változtattátok meg ti magatok ezt az egészet? Ahogy mondtam korábban, nem vagyunk Istenek. Ránk is vonatkoznak szabályok, avagy az univerzum törvényei. Az egyensúlyra törekszünk. Ez azt is takarja, hogy ha valamiből elveszünk, cserébe pótolnunk kell. Vagyis a valamit nem helyettesíthetjük a semmivel. Minden apró kis változtatás felboríthatja az egyensúlyt és beláthatatlan következmények sora jönne létre. Egyetlen parányi módosítás elpusztíthatna akár több dimenziót is egyszerre. Nem tehetjük kockára mindenki életét, a tiétekért cserébe.
4. fejezet
Van egy szabály, miszerint ezen lények nem szólhatnak bele az emberiség sorsába. De mégis beleszóltak. Létrehoztak egy időhurkot, melyet fel lehet oldani, ha megváltoztatják a gondolkodásukat és egy új irányvonalat követnek... Hogy mi ítéli halálra az embereket? Az önzőség, a kapzsiság, a hatalomvágy, az empátia elsorvadása lelkükben, az örök hadakozás, a mértéktelenül nagy büszkeségük, a mindenáron nekik van igazuk hozzáállás, és ha kell, ölni is tudnak érte. A világ, mely egy hatalmas nagy káosz. Fekete lyuk a fekete lyukban. A végtelen őrület, mely önmaga összeomlását okozza. Az embernek harmóniában kéne élnie a természettel és nem pedig leigáznia azt. Még az állatok is sokkal jobban tudják, érzik ösztönből a veszélyt és jobb híján, mivel nem tudnak mást tenni, menekülnek előle. De az ember nem. Az ember látja és érzi is a veszélyt, de mégsem tesz ellene, csak tovább folytatja káros tevékenységeit. Nyomorba dönti a többieket, aztán elhiteti velük, hogy ő a megmentő. Nem lehet elég jól megfogalmazni, hogy milyen mélyre süllyedt az emberiség. Fejlődésről beszélnek, de valójában a felfogás még mindig ugyanott tart, mint amikor először lemásztak a fáról. Nem érdemelnék meg, hogy segítsünk nekik. Így gondolod, Ysmie? Egy fekete füst felhő kavargott a sziklák között. Érezni lehetett, hogy a gravitáció megsokszorozódik a környéken. Az emberek nem értenek, csak a fájdalomból. Olyan állatok, melyek azt hiszik, hogy mindent tudnak. Azt hiszik, hogy az Istenek, a saját képükre teremették őket. Holott, ők maguk találták ki az Isteneket. Kavicsok estek volna a földre, de mielőtt elérhették volna a talajt megálltak a levegőben. Lebegtek. A füst felhő egy emberi alakhoz hasonló formát öltött. A mi létezésünk kapcsolatban áll az övékével. Sokfélének gondolnak minket. Szellemek, démonok, angyalok, ördögök, istenek. Próbálják megkülönböztetni a dolgokat, kategóriába rakni, rendszerezni. Szeretnék azt hinni, hogy ha értik a világot és azt, ami benne van, akkor biztonságban vannak. Mondta Anduur. Segítenünk kell rajtuk, mert ők magukon nem tudnak. Láttuk őket elpusztulni, újra és újra. Már nem is számolom igazából, hogy a ciklusuk hanyadjára ismételte önmagát. Habár mi nem pusztultunk el, de számunkra is újraindult minden.
5. fejezet
Ha le kéne festened, hogy nézne ki a vég? Gombafelhők formájában? Esetleg valamiféle járvány végezne mindenkivel vagy ha nem is végezne, de zombivá fejlődnénk tőle és egymást falnánk esztelenül? Egy meteor becsapódása okozná? Elolvadna a jég a sarkokon és a víz temetné be a Föld nagy részét? Talán még azelőtt meghalna mindenki, mielőtt ez megtörténhetne? Lássuk be, nem kell hozzá tudósnak lenni vagy riporternek, hogy rájöjjünk a halálos ítéletünket már réges-régen aláírtuk. Sosem az volt a kérdés, hogy be fog-e követezni. Hanem az, hogy mikor. Vajon ki lesz az, aki megissza a levét az egésznek? A gyereked, az unokád, a dédunokád, az ükunokád? Valaki biztosan szenvedni fog a tetteink következményei miatt. Így hát, arra kérek mindenkit, hogy aki teheti már most tegyen a jövő érdekében. Ne hárítsuk másra a felelősséget! Ez mindenki felelőssége! Itt nincsen csak egy ember, aki elviszi a balhét. Itt emberek vannak, tömegek. Ez nem az egyénről szól, nem arról szól, hogy valakit megölnek és akkor meg van mentve a világ. A közös felelősségünkről van szó. Arról van szó, hogy a pénz vagy akárki pénze nem menti meg a világot. Nem tudja betömni a világ sebeit. A pénz nem fog érni semmit, ha elpusztul minden. A jelen, amit oly bőszen élünk, éltetünk, minden egyes pillanattal a múlt részévé válik. Minél tovább halogatjuk a dolgokat, annál közelebb hozzuk magunkhoz azt a végkifejletet, amit már nem lehet megváltoztatni, visszafordítani. A pénz nem pótolja az intelligenciát. Emberek, fajtársaim. Nem fordíthatunk hátat a világnak. Nem csukhatjuk be a szemünket, azt tetetve, hogy nem látjuk. Nem tántorodhatunk meg a tőlünk nagyobb hatalmaktól. Elvégre az ő kibaszott életüket is meg akarjuk menteni. A férfi az arcokat figyelte a teremben. Senki nem szólt közbe. Feszült csend uralkodott. Ahányféle ember ült a teremben, annyiféle arckifejezést lehetett leolvasni róluk.
6. fejezet
Goa teljes lakossága eltűnt. Senki nem tudja mi történhetett. A műhold felvételek vagy a kamerák alapján sem tudták megállapítani, hogy mi történt. Az egyik pillanatban még a városban nyüzsögtek az emberek, mint a bolhák, aztán huss egy szempillantás alatt mindenki úgy tűnt el, mintha soha nem is létezett volna. Az India-i kormány teljes erőkkel nyomoz ez ügyben. Usha, az unokám mindig is szeretett a városban fel-alá járkálni. Örök mozgó volt. Nyilatkozta egy idősebb nő az egyik televíziós csatorna riporterének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése