Kifordítva folytatás

23. fejezet

- Maga előre megy, mi pedig fedezni fogjuk. - mondta az egyik katona a landolásuk után.
- Ne legyetek túl közel a hátsómhoz, ha életben akartok maradni. Maradjatok le. - fordult a katonák felé a vörös szemű férfi. - Ha nagyon belelendülök a harcba, nem tudom garantálni, hogy esetleg ne öljek meg olyanokat is, akik az oldalamon állnak. Sajnos a teljes hatékonyság érdekében nem szabad visszafognom magam vagy amiatt aggódnom, hogy áldozatokat követel a győzelmünk.
- Megértettük uram. - harsogták a katonák.
- Várjanak még egy kicsit. - intett a kezével. - Szeretnék hódolni a rituálémnak, mielőtt még teljesen kipucoljuk a bázisukat.
Mély levegőt vett. Letérdelt. A kardját lefektette a földre, maga elé. Aztán meghajolt előtte, mintha imádkozna. Felemelte a kardot a földről, majd megcsókolta a pengéjét. Túlvilági hangon mormogott valamit. A katonák csak fura tekintettel figyelték. Amikor felállt, kezében a penge kékes színben ragyogott. Egysége felé fordulva látszott, hogy szeme teljesen elváltozott. Az eddigi világos vörös most egy teljesen mély sötét árnyalatban tündökölt. A bőre teljesen elfeketedett. A haja pedig tejfehérré változott.
- Kezdődjék a gyilkolászás. - mondta eltorzult, mély hangon.
Alig hogy elhagyták a szavak a száját már köddé is vált. A katonák, csak értetlenül álltak, míg nem észre nem vették, hogy az épület oldala kiszakadt és egy őket tizedelő lény alsó és felső teste repült kifelé. Már nem élt. Csak repült.
- Menjünk. - intett a parancsnokuk.
Futó lépésben közelítették meg az épületet. Hörgéseket és üvöltéseket hallottak.
- Ez még nagyobb szörny, mint amik minket ölnek. - szólalt meg az egyik katona.
- Pofa be! Nem kértem a véleményét kopasz nyakú! - korholta meg a vezető.
Az épületen belül megszámolhatatlanul sok emberi cafatot találtak. Vagy talán még ezekből a lényekből is volt köztük. Nem tudták megmondani. A falak vérrel voltak festve. Üvegszilánkok és betondarabok mindenfelé.