Egy elkeveredett, de megtalált fejezet (Non-verbális)

Visszatért végre, hosszú idő után...

Non-verbális

(2013.12.03)

5.fejezet: Bonyodalmak

Elég sok kalandon mentem keresztül az eltelt időben. Elég sok szépség került a kezeim közé.

Szép élmények, emlékek. Véget ért a nyár és véget ért az ősz. Beköszöntött a jéghideg, kegyetlen tél.

Amilyen zord lett az időjárás, úgy zordult meg az én életem is.

Nem sok kapásom volt. Úgy éreztem minden szerencsém elszállt. Nem találtam helyem a világban.

Egyedül, éhesen, fázva, mint egy kis koldus gyerek kerestem valami célt az életemben.

A forró csókok helyett, most csak a hideg csókolgatta az arcomat. Teljesen átjárta minden egyes porcikámat. Még a ruhámban is úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Felkerestem az áldozataim.

Egy kis szórakozásra vágytam. Amikor a fekete hajúhoz mentem nagyot koppantam. Helyettem egy másik hímnemű tag smárolt vele és fogdosta a testrészeit. Soha nem éreztem még ennyire hideget idebent.

A szőke lány már nem bóklászott utánam. Más elfoglaltságot talált. El volt foglalva a szex-szel, amivel én is szerettem volna meglepni. Nem is ez a szörnyű érzés. De amikor láttam a szemében, hogy én már nem vagyok senki sem, akkor kerültem igazán a padlóra. Az önbecsülésem fogta magát, ásott magának egy sírt (jó mélyet) és belevetette magát a végtelen sötétbe. Annyira mély gödröt ásott, hogy csak zuhant-zuhant, és csak zuhant, de soha nem ért le az aljára.

Próbáltam vigasztalást találni a barnánál. De ő csak mérgesen a fejemhez vágott mindent. Féltékeny volt a többire. Jogosan haragudott rám, ezt belátom. Megérdemeltem a dühét. És a tenyérlenyomatát az arcomon is. Az elsöprő erejű hangját, mely a lelkemet a falhoz préselte. Elméletileg vele jártam. Láttam, ahogy sír, és gondoltam, hogy a lelke most szakad széjjel, mint valami gyenge rongy. Nem szóltam hozzá, csak csöndben becsuktam az ajtót és elmentem.

Az édes anyukánál nem próbálkoztam, mert azóta az affér óta a szomszédok rossz szemmel tekintenek rá, a férje pedig ott hagyta. És ha meglátnám a kislányát. Ó! Csak még rosszabb érezném magam.

Ő nem tehet semmiről, mégis ő itta meg a levét az egésznek. Sajnálok mindent.

Elfogyott a kaland, ahogy az én jókedvem is. Csak nézek ki a szobám ablakán, bámulom a hulló hópelyheket. A sötétségbe meredek. Figyelem, ahogy a sötétben a lámák apró pontokként világítanak.

Vajon hol találom meg azt, amit keresek?