Kifordítva folytatás (kicsit késve)

25. fejezet

A kórteremben feszült volt a hangulat. Az ágy túloldalán, közel az ablakhoz Vivien és a férfi állt. Az ajtótól nem messze az orvos állt teljesen elhűlve.
- Kérem ne tegye! - kérlelte az orvos. - Ne ölje meg a segélycsapatok vezetőjét! Nincs tisztában vele, de az emberiségnek most hatalmas szüksége van a vámpírokra.
- Sosem volt szüksége az embereknek vámpírokra. - szorította erősebben a túszát.
- A vámpírok segítenek nekünk.
- Meddig? - nézett mérgesen az orvosra. - Mégis meddig segítenének? Persze, hogy segítenek, hisz mi vagyunk nekik a táplálék.
- De mi nem hobbiból ölünk embert. - szuszogta Samuel. - Ritka az, amikor a fajunk embert öl.
- A férjemet mégis megölték. - mormogta haragosan összezárt fogakkal.
- A férjét nem ismertem. A halálához semmi közöm. Mi nem pazaroljuk az ételt.
- Fogja be! - szorította közelebb a kardot a torkához. - Fogja be vagy kinyírom!
- Hölgyem, kérem nyugodjon le! - próbálta megnyugtatni az orvos.
- Ha most megöl engem, azzal sikerül elérnie, hogy az utolsó reményük is eltűnjön. A vámpírok segítenek Önöknek. Nincsenek egyedül.
Gyengült a szorítása. Tekintete elmélyült. A padlót bámulta. Leeresztette a kardot és elengedte a férfit. Az arcára egyszerre telepedett le keserűség és gyűlölet. Kardját visszarakta az asztalra.
- Hála az égnek. - szuszogta a vámpír. - Tudtam én, hogy jobban szereti az emberek épségét, mint amennyire utálja a vámpírokat.
- Ne értsen félre! Nem az emberek miatt teszem. Nem fogom kevésbé gyűlölni Önöket. Csak azért teszem, hogy végre békét leljek. Túl sokáig éltem menekülve, harcolva és gyűlölködve. Rég volt már, hogy békében feküdtem le aludni. Elfáradtam. Szeretnék végre pihenni.
A vámpír úgy nézett végig a nőn, mintha együtt érezne vele. Bár nem teljesen értette meg, de tudta, hogy békén kell hagynia őt.
- Akkor hagyjuk Önt pihenni. - mondta komoly ábrázattal. Intett az orvosnak, hogy menjenek ki.