Év végi

 Az utóbbi időben nagyon keveset írtam a blogba és erre nincs mentségem. Lehet, hogy ez egy olyan hely, ami elhagyatott, mint egy sivatag vagy olyan, mint egy lakatlan sziget, ahova csak véletlen tévednek emberek. És jó magam, a "teremtője" is csak ritkán vet rá pillantásokat. Annyit azért le kell szögeznem, hogy nem fogok felhagyni az írással, még ha ez sok embernek (akik nem is látják ezt a blogot) nem tetszik. Az írás számomra olyan, mint valakinek levegőt venni. Nem tudok nélküle élni és nem is szeretnék. A lényem, a személyiségem része. Írásban sokkal jobban ki tudom fejezni magam, mint beszédben, mert egy buta zárkózott ember vagyok, aki a saját fejében teremt univerzumot. Csak hogy a lényegről is beszéljek vagyis inkább írjak, elárulom nektek, hogy van egy írásom, amit már elég régen megkezdtem, de még nem fejeztem be, de nagy vonalakban tudom, hogy mit akarok bele írni és be is fogom fejezni egyszer. Csak lusta vagyok, meg szeretem magam lekötni mindennel és nem a lényegre fókuszálni. Ilyen vagyok. Egy kaotikus személyiség. Több írásom is van tervben, de egyelőre majd csak ezt az egyet, aminek tudom is a lezárását, akarom befejezni. Hogy miről van szó? Ja, hogy eddig nem írtam le? Én buta. Látjátok? Kaotikus. A szóban forgó írás címe pedig: Testem és Vérem.

Nem arról van szó, hogy nem akarom befejezni, hanem arról, hogy a nagy vonalakban lévő befejezés előtt szeretnék tartalmat is adni. Nem csak bumm, lezárni és akkor mindenki fogadja el, hogy az úgy van. Nem. Én szeretem kidolgozni a történetet. És maga a történet többi részével van gondom. A feltöltéssel vagy kitöltéssel vagy értitek. Nem azzal van gond, hogy nem tudnám, hogy hogyan fogom lezárni vagy hogy az oda vezető út milyen lesz, hanem a köztes kitöltés.

Másik írásom a Hurok, melyen azért nem dolgozok mostanság, mert rengeteg ötletem van. Mármint egy olyan témához nyúltam, ami rengeteg mindenről szólhat. És nem átlagosan írom, hanem ez egy különleges írás, ugyanis itt nincs kifejezett főszereplő. Szempont karakterek vannak, de szinte senkinek nincs neve, mert a történet szempontjából nem a személyük a lényeg, hanem hogy rajtuk keresztül hogyan tudom elmesélni a történetet. Számomra ez egy nagyon izgalmas téma, mivel mindig is meg lehetett engem bolondítani a természetfeletti, misztikus, fantasy témákkal. Szóval nagyon szerteágazó témát ölel körül ez az írás és magam sem tudom hogy hogyan fejezzem be, vagy hogy milyen irányba tartsak benne. Nehéz megfogalmazni egy olyan dolgot, ami a képzeletet felülmúlja. Nehéznek, nehéz döntés volt, de mm, döntöttem.

Az írásokat sokszor az is nehezíti, hogy elképzelek valamit és sokáig nem folytatom, de ugye menet közben meg én magam vagyok az, aki változik, nem az írás. Vagyis másabb lesz a nézetem, másképpen látom a világot, mint az előtt. És az írás ugye a régebbi énem nézőpontja szerint kezdődött el. Próbálok keveset ígérni és annál több mindent betartani.

Remélem, hogy jövőre több időt tudok majd az írásnak szentelni, mert ugyan Facebook chaten vagyis inkább Messengeren elég sokat pörgetem a szavakat.

Kellemes Karácsonyt (Karit) utólag mindenkinek és Boldog Új Évet előre is.
Tisztelettel: Nagy László, azaz (saját elnevezésként) Ryuzakika (ha nem tudod kiejteni nem baj)

Ui.: Így ejtsd ki: Riuzakika.

Új történet: Hurok (sok idő után megszületett a cím)

Előszó

 

Az emberek nagy része nem képes túl látni dolgokon. Makacsul ragaszkodnak a materiális világ adta csodákhoz. Pedig az univerzum elég tágas ahhoz, hogy létezzenek benne olyan lények, entitások, melyek minden emberi képzelőerőt felülmúlnak. Az emberi lények a maguk kis három dimenziós világában próbálják a saját képzelőerejük szintjére csökkenteni a dolgokat. Ezért néz ki minden úgy, ahogyan a materiális világban megismertük. De léteznek olyan teremtmények, melyeknek nincsen teste. A mi fizikánk törvényeit meghazudtolva áthatolnak minden anyagon. Nem, nem a démonokról beszélek. Ateista vagyok, nem hiszek az ilyenekben. Egy ilyen lény nem feltétlen gonosz vagy a lelkedre szomjazik. Nincs szüksége agyra, hogy gondolkodjon. Nincs szüksége érzésekre, hogy küzdjön velük. Létezésük sokkal magasabb szinten áll, mint a miénk. Nincs szükségük arra, hogy higgyünk bennük vagy hogy szobrokat építsünk nekik. Nincs szükségük az imádatunkra vagy a gyűlöletünkre. Nem érdekli őket igazából, hogy élünk vagy halunk-e. Nem ők teremtettek minket, de ők is az univerzum része. Kapcsolatban állnak velünk. Mindig. Nem jelennek meg folyton, de aki figyel és "lát" az felismerheti őket. Megjelenhetnek álmodban egy arctalan személyként, akit te valamelyik ismerősödnek gondolsz. Érezheted őket, mint valamiféle erőt, mely az álmaidban ott van. Létrehoztak egy végtelen ciklust, mely addig ismétlődik, amíg az emberiség ki nem lép a hibáiból. Amíg a sorsunk nem lesz mindig ugyanaz: Önmagunk kiirtása...

 

1. fejezet

 

A lány a tükörben bámulta saját tükörképét és a látvány, ami fogadta rendesen migrénes fejfájást okozott neki. Hogy hogyan nézett ki a lány? Képzeld el te! Bárkinek megfájdulna a feje, ha valami olyat látna, ami túl mutat a saját képzelőerején. Az agy ugyan megpróbálja dekódolni, lefordítani három dimenzióba, hogy mi az, amit látsz. De térjünk vissza a lányhoz, aki éppen a rosszul léte közepén járt: Úgy érezte, hogy ismerős dolgot lát a tükörben, de közben szép lassan kezdett végig kúszni a hideg a testében. A védelmi mechanizmus beindult. A szíve elkezdett gyorsabban verni és verejtékezni is kezdett. Félelem, hasított végig az agyában. Tudta nagyon jól, hogy nem tud megmozdulni. Paralízis kerítette hatalmába. A fürdőszoba lámpája vibrálni kezdett (tudom horror klisé). Ha tehette volna teli torokból el kezd üvölteni, de valami láthatatlan erő lebénította. Mintha a hangszálait valami láthatatlan kéz megfogta volna, hogy ne tudjanak megrezdülni. Lélekben már felkészült a halálra. Hirtelen elsötétült minden. Nem a lámpa kapcsolódott le és nem is a látását veszítette el. Ez másmilyen sötét volt. Olyan volt, mintha az űrben lenne. Nem érezte a testét. Csak lebegett magában, mint egy kósza gondolat. Meghaltam? Tette fel magának a kérdést. Bár, azonnal el is vetette, miután ezt kigondolta. Nem halt meg, de eltűnt minden maga körül, még a teste is. Csupán csak a gondolatai léteztek, melyekből fel tudta mérni saját létezését. Kavargást érzett maga körül. Füst vagy valami légnemű állapotú dolog. Átjárta, és érezte a hideget. Nem fájt neki, csupán csak érezte. Néha olyan volt számára, mint a jég, néha meg olyan, mint a hideg víz. Érezte, ahogyan feltölti, mint egy pohár vizet. Kitöltötte a benne lévő teret. Már-már kezdte azt hinni, hogy elájult és csak álmodja az egészet. Annyira valószerűtlennek tűnt. Abszurd, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Érezte annak a valaminek a jelenlétét. Egyszer a reszketés fogta el, máskor pedig elöntötte a meleg nyugalom. Nem tudta, hogy hogyan dolgozza fel hullámvasút érzéseit. Valójában már a saját nemét sem tudta meghatározni. Nem is számított abban az állapotban. Egyre csak ennek az entitásnak a pozíciója érdekelte. De nem látta, csak érezte, hogy ott van. Ilyenkor bármelyik ember zavart lenne. Mert szeretjük azt a világot, ahol bármi megfogható és látható. Milyen szörnyű lenne, nem? Olyan ellen küzdeni, amit még csak meg sem tudsz fogni. Miért nem említettem a lány nevét? Számít? Csak egy a sok közül. Egy közülünk, emberek közül. Csak egy szereplő, aki támpontot ad ebben a fantasy katyvaszban. Mert az emberek már csak ilyenek. Szeretik a támpontokat. Szeretik a biztonságot adó komfort zónát. Szeretik elhinni az idő és a tér létezését. No, de vissza a lányhoz, akit ti elképzeltetek... De amúgy tök felesleges volt, mert most amúgy sincs teste, hehe. Hangokat hallott: víz csepegése. Blugy-blugy-blugy. A harmadik után abba maradt. Majd egy éles hang hasított végig a fejében. Mintha a világ összes zaja egyszerre tört volna be elméjébe. Félsz? Hallotta a mondatot egy azonosítatlan valakitől. Nem tudta megmondani, hogy férfi vagy női hang, csak azt hogy egy hang. Nem is volt túl erős, éppen hogy csak érzékelte. Ki beszél? Szólt félve. Nem volt szája, vagyis úgy érezte, hogy nincsen, csupán csak a semmiből generált hangot. Nem vagyok én senki. Felelte a hang. Olyan érzése volt, mintha a hang mindenhonnan szólt volna. Még rajta keresztül is. Mi ez az egész? Hol vagyok? Hol vagy? Özönlöttek a kérdések. Nagyon félt. Egy apró fénypont jelent meg előtte. Vagyis hát ki tudja milyen irányban volt, teljesen elveszítette a tér érzékelését. Akár benne is lehetett. Az apró pont elkezdett duzzadni egy gömbbé. Ennek a fénygömbnek a látványa némi nyugalmat sugárzott neki. Emberi elméd képtelen felfogni létezésem. Nem ember vagyok, sokkal több annál. Egyszerre vagyok minden és a semmi. Isten vagy? Vágta rá a lány. Ha meg tudod nevezni azt, amit nem ismersz az megnyugtat? Igen, meg. Némiképp. Akkor nevezhetsz annak, ha ettől jobb neked. Miért hoztál ide? Én nem hoztalak sehová. Te jöttél ide magadtól. Hogy mi? Megpróbálom neked elmagyarázni, amennyire lehetséges.

2. fejezet

Az ágyában verejtékezve ébredt fel a kisfiú. Rosszat álmodott. A félelme nem akart elmúlni. A valóság úgy hullámzott szemei előtt, mintha még mindig álmodott volna. A szobájában a bútorok mintha megnőttek volna, majd összezsugorodtak. Érezte, ahogy egy erő az ágyához szorítja és nem akarja elengedni. Anyu! Kiáltotta legbelül. Az izmai saját akarata ellenére megfeszültek a testében. Már-már görcsé alakult a feszülés. Érezte, hogy fáj, de nem tudott ellene mit tenni. Égett a szeme, elkezdtek folyni a könnyei, melyek később vérré váltak. A bőre lassan felrepedt, majd genny folyt ki a repedéseken. Fogai egyenként hulltak ki és ömlött a szájából a vér. A tüdejében forróságot érzett. Egy darabig légszomja is lett. Fuldokolt. Aztán hirtelenjében elmúlt minden. Újra tudott mozogni. A valóság stabillá vált. A szájába nyúlt és érezte, hogy még minden foga meg van. A rengeteg vér, amit azelőtt látott kifolyni, eltűnt. Csupán csak az izzadság maradt rajta. Túl sok információ volt ez számára. Nem tudta feldolgozni a történteket. Másnap reggel megreggelizett és elment az iskolába. Különös érzés kísérte végig a nap folyamán. Mintha valaki lett volna vele, akit nem lát. De érezte a jelenlétét és nyugtalanította. Érezte, miközben végig ment a folyosón. Amikor elment wc-re. A legrosszabb az volt, amikor egyedül volt. Akkor érezte a legjobban és a legközelebb önmagához. Amikor sétált hazafelé talált az út mentén egy gallyat. Felvette és azzal haladt tovább, mint fegyverrel. Bár tudta nagyon jól, hogy nem látja azt a valamit, de fél tőle és meg akarja védeni magát. Párszor érzett hideg fuvallatot a tarkóján. Kirázta a hideg. Még akkor is érezte a fuvallatot, amikor már kapucni volt a fején. A hazafelé sétálás tempóján gyorsított. Balga módon abban hitt, hogy majd elszalad ez elől a valami elől. Az igazán rémisztő dolgok ezután kezdődtek vele. Hideg érintéseket érzett, először a vállán, majd később a háta közepén, majd a derekán. Hiába futott, az érzés ott volt vele. Majd egyszer csak felüvöltött és felbukott a járdán. Gurult vagy 2 métert előre. Felhúzta a nadrágját és látta, hogy a lába vérzik. Egy hosszú sebből folyt a vér. Nem volt túl vastag, se nem mély, de attól még vérzett és fájt neki. Innentől kezdve indult el számára a terror. Az utca, ahol eddig emberek hemzsegtek hirtelenjében kiürült. A világ elnémult. Nyomasztó csend vette át az eddig élettel-teli, vidám hangokat. Nem csak a csend volt nyomasztó, az érzés is. Nem tudta mitől, de a félelme egyenesen átömlött pánikba. Nem látott sehol, semmit, mégis érezte a veszélyt. A hatodik vagy akár hanyadik érzése megsúgta, hogy életveszélyben van. De vajon honnan? Merről fog érkezni? Nem is látok semmit, mégis félek. Hömpölygött fejében a káosz felhő. Közeledő robajt hallott. Nem voltak felhők az égen, ragyogó idő volt, sütött a nap, mégis a semmiből egy hatalmas árnyék kezdte bekebelezni az utcákat. Egy hatalmas puffanás után a fiú körül a járda felhasadt. A kerítések elkezdtek porladni. A házakat elnyelte egy sötétség, amely később az eget is eltüntette. Feltámadt a szél, és egyre csak erősödött. Tornádóvá nőtte ki magát. Felkapta a fiút és beledobta a sötétségbe.

3. fejezet

Nyisd ki a szemed, Dániel! Suttogta egy hang. A férfi egy sötétkék színű füstszerű anyag között lebegett. Nem tudta behatározni a helyzetét. A saját kezeire nézett és látta, ahogy a kezei atomjaira hullanak, majd újra összeállnak. Ho-hol vagyok? Nyögte ki gyengén a kérdést. Úgy érezte, hogy az egész teste forog, mint egy centrifuga, de csak lassan lebegett. Nem az űrben. Ez egy olyan hely, melyet az emberek nem ismernek. Hallotta erősödni, kirajzolódni a női hangot. Vagyis annak tűnt. Egy másféle dimenzióban vagy. Egy olyanban, melyet emberi agyad kevésbé tud felfogni. Mindegy, hogy mi a neve. Mindegy, hogy hol van. Az idő és a tér szempontjából teljesen lényegtelen. Annyit kell tudnod róla, hogy itt vagy, és hogy létezik. Ennyit elég. Ön kicsoda? Haha. Ez a végtelen kíváncsiság és félelem. Az emberek annyira rettegnek attól, hogy nem tudnak mindent meghatározni. Mintha mindent kötelező lenne tudniuk. De legyen. Elárulom neked, hogy én nem vagyok ember. Nincs is nemem. A hang, amit hallasz, csupán csak egy jel, ahogy az agyad feldolgozta ezeket a rezgéshullámokat. Tudok veled kommunikálni. Bárkivel tudnék. De én mégis csak veled teszem. A túl sok kérdés rengetegben elfelejted feltenni az igazán fontos kérdéseket. A férfi kintről látta benti önmagát. A testében színes füstfelhő kavargott. A színek egyre csak váltakoztak, de egyszerre több is volt belőlük. Bizonyára megrémít a látvány. De teljesen felesleges aggódnod. Nincsen semmi bajod. Teljesen jól vagy. Amit látsz, azt ti emberek úgy hívjátok: lélek. Abban a tudatban éltek, hogy nem létezik más, csak a test. Ezért csak vele foglalkoztok. Pont azzal az egy dologgal, amit ha meghaltok, levedletek, mint egy kígyó a bőrét. Miért vagyok itt? Mert a segítségünkre van szükségetek. Nem mindenki, de sokan közületek képesek úgymond látni a valóságot. Érzékelni azt, amit a legtöbb nem tud. Ha majd sikerült megmenteni a világod, te magad is rá fogsz ébredni mindenre. Miért kéne megmenteni a világot? Mert egy időhurokban ragadtatok. Az időhurok pedig folyton megismétli a történelmeteket, mindaddig amíg végre nem tanultok a hibáitokból. Mi alkottuk meg ezt a hurkot, de ugyanakkor ez kihatással volt mindenre. Minden dimenzióra. Minden létező dologra benne. A nagy bumm. Így nevezitek a kezdetet. De tudnod kell, hogy a nagy bumm a végtelen kapcsa. Nem csak a kezdet, de a vég is egyben. Akkor ér véget minden és indul újra a teremtés. A semmi testet ölt és valami lesz belőle. Tudom, elsőre ez sok neked. Túl sok információ. Ti Istenek vagytok? Ugyan. Isten? Így nevezitek azokat a lényeket, amiket nem tudtok behatárolni? Nem vagyunk Istenek. Mi is meghalunk. Veletek együtt. Bár a halál a ti értelmezésetekben teljesen mást jelent. Az, hogy mi tudunk teremteni, abból fakad, hogy mi nem álltunk meg a fejlődésben. Nem választottuk a pusztítás útját. Mi csak az egyensúlyt kerestük. Miért raktatok minket időhurokba, ha ez kihatással volt rátok nézve is? Mert ha nem tesszük, az elhozta volna a teljes pusztulást. Az univerzum, minden dimenzió összeomlott volna. A végtelen ciklus lehetővé teszi, hogy tanuljatok és úgy okozzatok kárt, hogy az kontroll alatt maradjon. Hidd el, van rosszabb a halálnál. Ha ilyen nagy hatalommal rendelkeztek, akkor miért nem változtattátok meg ti magatok ezt az egészet? Ahogy mondtam korábban, nem vagyunk Istenek. Ránk is vonatkoznak szabályok, avagy az univerzum törvényei. Az egyensúlyra törekszünk. Ez azt is takarja, hogy ha valamiből elveszünk, cserébe pótolnunk kell. Vagyis a valamit nem helyettesíthetjük a semmivel. Minden apró kis változtatás felboríthatja az egyensúlyt és beláthatatlan következmények sora jönne létre. Egyetlen parányi módosítás elpusztíthatna akár több dimenziót is egyszerre. Nem tehetjük kockára mindenki életét, a tiétekért cserébe.

4. fejezet

Van egy szabály, miszerint ezen lények nem szólhatnak bele az emberiség sorsába. De mégis beleszóltak. Létrehoztak egy időhurkot, melyet fel lehet oldani, ha megváltoztatják a gondolkodásukat és egy új irányvonalat követnek... Hogy mi ítéli halálra az embereket? Az önzőség, a kapzsiság, a hatalomvágy, az empátia elsorvadása lelkükben, az örök hadakozás, a mértéktelenül nagy büszkeségük, a mindenáron nekik van igazuk hozzáállás, és ha kell, ölni is tudnak érte. A világ, mely egy hatalmas nagy káosz. Fekete lyuk a fekete lyukban. A végtelen őrület, mely önmaga összeomlását okozza. Az embernek harmóniában kéne élnie a természettel és nem pedig leigáznia azt. Még az állatok is sokkal jobban tudják, érzik ösztönből a veszélyt és jobb híján, mivel nem tudnak mást tenni, menekülnek előle. De az ember nem. Az ember látja és érzi is a veszélyt, de mégsem tesz ellene, csak tovább folytatja káros tevékenységeit. Nyomorba dönti a többieket, aztán elhiteti velük, hogy ő a megmentő. Nem lehet elég jól megfogalmazni, hogy milyen mélyre süllyedt az emberiség. Fejlődésről beszélnek, de valójában a felfogás még mindig ugyanott tart, mint amikor először lemásztak a fáról. Nem érdemelnék meg, hogy segítsünk nekik. Így gondolod, Ysmie? Egy fekete füst felhő kavargott a sziklák között. Érezni lehetett, hogy a gravitáció megsokszorozódik a környéken. Az emberek nem értenek, csak a fájdalomból. Olyan állatok, melyek azt hiszik, hogy mindent tudnak. Azt hiszik, hogy az Istenek, a saját képükre teremették őket. Holott, ők maguk találták ki az Isteneket. Kavicsok estek volna a földre, de mielőtt elérhették volna a talajt megálltak a levegőben. Lebegtek. A füst felhő egy emberi alakhoz hasonló formát öltött. A mi létezésünk kapcsolatban áll az övékével. Sokfélének gondolnak minket. Szellemek, démonok, angyalok, ördögök, istenek. Próbálják megkülönböztetni a dolgokat, kategóriába rakni, rendszerezni. Szeretnék azt hinni, hogy ha értik a világot és azt, ami benne van, akkor biztonságban vannak. Mondta Anduur. Segítenünk kell rajtuk, mert ők magukon nem tudnak. Láttuk őket elpusztulni, újra és újra. Már nem is számolom igazából, hogy a ciklusuk hanyadjára ismételte önmagát. Habár mi nem pusztultunk el, de számunkra is újraindult minden.

5. fejezet

Ha le kéne festened, hogy nézne ki a vég? Gombafelhők formájában? Esetleg valamiféle járvány végezne mindenkivel vagy ha nem is végezne, de zombivá fejlődnénk tőle és egymást falnánk esztelenül? Egy meteor becsapódása okozná? Elolvadna a jég a sarkokon és a víz temetné be a Föld nagy részét? Talán még azelőtt meghalna mindenki, mielőtt ez megtörténhetne? Lássuk be, nem kell hozzá tudósnak lenni vagy riporternek, hogy rájöjjünk a halálos ítéletünket már réges-régen aláírtuk. Sosem az volt a kérdés, hogy be fog-e követezni. Hanem az, hogy mikor. Vajon ki lesz az, aki megissza a levét az egésznek? A gyereked, az unokád, a dédunokád, az ükunokád? Valaki biztosan szenvedni fog a tetteink következményei miatt. Így hát, arra kérek mindenkit, hogy aki teheti már most tegyen a jövő érdekében. Ne hárítsuk másra a felelősséget! Ez mindenki felelőssége! Itt nincsen csak egy ember, aki elviszi a balhét. Itt emberek vannak, tömegek. Ez nem az egyénről szól, nem arról szól, hogy valakit megölnek és akkor meg van mentve a világ. A közös felelősségünkről van szó. Arról van szó, hogy a pénz vagy akárki pénze nem menti meg a világot. Nem tudja betömni a világ sebeit. A pénz nem fog érni semmit, ha elpusztul minden. A jelen, amit oly bőszen élünk, éltetünk, minden egyes pillanattal a múlt részévé válik. Minél tovább halogatjuk a dolgokat, annál közelebb hozzuk magunkhoz azt a végkifejletet, amit már nem lehet megváltoztatni, visszafordítani. A pénz nem pótolja az intelligenciát. Emberek, fajtársaim. Nem fordíthatunk hátat a világnak. Nem csukhatjuk be a szemünket, azt tetetve, hogy nem látjuk. Nem tántorodhatunk meg a tőlünk nagyobb hatalmaktól. Elvégre az ő kibaszott életüket is meg akarjuk menteni. A férfi az arcokat figyelte a teremben. Senki nem szólt közbe. Feszült csend uralkodott. Ahányféle ember ült a teremben, annyiféle arckifejezést lehetett leolvasni róluk.

6. fejezet

Goa teljes lakossága eltűnt. Senki nem tudja mi történhetett. A műhold felvételek vagy a kamerák alapján sem tudták megállapítani, hogy mi történt. Az egyik pillanatban még a városban nyüzsögtek az emberek, mint a bolhák, aztán huss egy szempillantás alatt mindenki úgy tűnt el, mintha soha nem is létezett volna. Az India-i kormány teljes erőkkel nyomoz ez ügyben. Usha, az unokám mindig is szeretett a városban fel-alá járkálni. Örök mozgó volt. Nyilatkozta egy idősebb nő az egyik televíziós csatorna riporterének.

Új írások, rövid történetek

 A gödör

- Segítség, valaki! - szólt egy hang a mező közepén. Egy bajszos, kalapos paraszt bácsi sétált arra felé. Kereste a hanghoz tartozó alakot, de nem találta. Nyár volt, rettentő hőséggel. A szél sem akart fújni. A mező arany színbe ragyogott a napfényében.

- Segítség, valaki! - kiáltott újra kitartóan az illető. A hang alapján egy férfi lehetett. A bácsi vakargatta a fejét, de még mindig nem látta a személyt. Sétált, fülelt, kereste a kiáltozót.

- Segítség! - kiáltotta megint elkeseredett hangon az ismeretlen személy.

- Merre vagy no? - szólalt meg a paraszt bácsi, akit amúgy Dezsőnek hívtak.

- Erre, erre. Végre, valaki. Köszönöm Istenem! A bácsi végre rá lelt a hang forrására. Egy nagyon mély gödörben állt egy kócos, rövid, fekete hajú férfi, akinek nem volt bajsza, de borostái viszont igen.

- Hát oszt tö, hogy kerülté' idé? - nézett le a pórul járt fickóra.

- Szerencsétlen történet. A városból jöttem hivatalos ügyben. Nem ismerem a környéket.

- Azt vettöm észrö. - köpött egyet a bácsika.

- Ellopták az összes holmim, suttyó kis gyerekek. Még cipő se volt a lábukon. Futottam utánuk, de túl gyorsak voltak. Nem vettem észre, hogy itt van ez a gödör és bele estem.

- No, várjon ögy kissé. Nem vagyok elég magos, hogy ki tuggyam húzni kendöt. Keresök egy ágot, amivő ki tudnám húzni. - és a mondat befejeztél eltűnt hang nélkül.

A meleg nem kímélte a férfit még a gödör mélyén sem. Több órahosszát eltöltött lent, de a bácsi felől nem hallott. A távolban hallott egy kutya ugatást. Nem adta fel a reményt, mert Dezső volt az egyetlen reménye, hogy kijusson a gödörből. Motoszkálásra lett figyelmes.

- Ó, hála az égnek, hogy vissza jött. Köszönöm, köszönöm. - nézett fel hálásan a gödör szája felé. Mikor realizálódott benne, hogy fentről mit lát, a szemei elkerekedtek és elsápadt. Egy nagy durranás hallatszódott: Bumm. A távoli fákon lévő madarak azon nyomban felszálltak az égbe.

- Adjon Istön! - köpött egyet, majd a füstölgő puskát felemelte és tovább állt.

Káosz és sikítás

 Ezer éve, szinte úgy tűnik, oly rég írtam ide. Nyugtalanít az életemmel kapcsolatban egy-két, sok dolog, ami miatt mégis írok egy bejegyzést, ami elég tartalmas lesz. Hol is kezdjem?

Úgy érzem, hogy életem félre siklott valahol és már nem én irányítom, hanem csak egy néma utas vagyok az események sodrásában, ami rossz. Azt érzem, hogy elveszítettem önmagam és már nem tudom, hogy ki vagyok. Talán még depresszióba is estem. Egyszerűen nem élvezem az életet, hiába van pénzem. Úgy érzem, hogy minden olyan görcsös, csak muszájból van. Érzem magamon a nyomást, a társadalmi nyomást. Én nem akarok sietni, nem akarok kapkodni. Alaposan akarom megtervezni az életem, de mégis úgy érzem, hogy az elvárások beletolnak engem a forgatagba. És csak sodor a víz, nem kapok levegőt, teljesen tehetetlennek érzem magam. Borzalmas érzés. Egyszerre érzem a haragot, a szomorúságot, a tehetetlenséget, a keserűséget, az önbizalmam darabokra hullását, az irígységet, önmagam hibáztatását és a nem tudok megfelelni másoknak érzést. Teljesen tönkretesz. Azért is írom le ezeket a sorokat, mert a pszichológusok szerint jó, ha az ember kiadja magából, amit érez. Vannak dolgok, amiket én is szeretnék, de nem akarok sietni, nem akarom elkapkodni (de ez nem jelenti azt, hogy örökre el akarom halogatni őket). Tudom, hogy a családom jót akar nekem, de minél többet mondják, minél többet emlegetik a dolgokat, emlékeztetnek rá, hogy már 30 éves leszek, öreg leszek (hasonlítgatnak másokhoz), annál jobban beletaszítanak önmagam depresszív gödrébe. Minél görcsösebben próbálom megtalálni a boldogságot, annál jobban tönkre teszem magam lelkileg. Tudom, hogy jót akarnak nekem. Nem hibáztatom őket, csak annyit szeretnék, hogy megértsék a bennem zajló folyamatokat. Mert úgy érzem, hogy folyamatosan kudarcot vallok magam felé és feléjük is. Magam felé azért, mert az által, hogy próbálok nekik megfelelni, teljes mértékben eltöröltem saját magam, az egyediségemet, azt az embert, aki valaha voltam. Hiába írok, már nem olyan, hiába rajzolok, már nem olyan. Kikoptak belőlem az érzések. Egyszerűen csak létezem, de nem értem a létezésem értelmét. Egy mély gödörben vagyok és ezért is vettem a mai napon a "KI vagy TE?" című könyvet, hogy valami önsegítő lelki segélyt nyújtsak magamnak a tartalma által. Szeretnék vissza találni magamhoz. Ahhoz az emberhez, aki régen voltam. Nem a hibáimhoz, hanem azokhoz a dolgokhoz, akik azzá az egyedi emberré tettek, aki akkor voltam. Fel kell állnom, újra. Mindig felálltam, de azt érzem, hogy fáradok. Nem testileg, lelkileg. Mindig erősnek tűnök, pedig olyan könnyen összeomlok. Folyamatos harcot vívok sokszor önmagammal is. Empatikus embernek vallom magam, sőt sokszor át esek a ló túloldalára és képes vagyok elérzékenyülni apró kis dolgokon is. Vágyom a szeretetre, de nem arra a szeretetre, amit a barátok vagy a családom tud adni nekem. És ez a másik dolog, ami úgymond földhöz vág. Sok mindenről írtam, össze-vissza, ahogyan eszembe jutott. Ennyit akartam kiadni, írni.

Bárkinek, aki elolvasta: Köszöntem a türelmet, figyelmet, megértést.

Nagy László (Ryuzakika), Karcag, 2021.02.20

Az elveszett puszták között bújdosó

Élt egyszer egy férfi, akit Nagy Lászlónak hívtak. Nem volt még annyira öreg, de már ropogósan fiatal sem. Ez a férfiú úgy döntött, hogy az életét új irányokba tereli. A változás, amin keresztül ment nem volt nehéz, sőt olyan gyorsan jött, olyan hamar az élete részévé vált, hogy mostanra már teljesen természetes dologgá alakult. Nem tudja pontosan, hogy jó irányba tart-e, csak azt tudja, hogy mennie kell előre és nem szabad hátra tekintgetnie. És ahogyan ő is, és sokan mások is, sokszor felteszik maguknak a kérdést nap, mint nap: Jól döntöttem-e, amikor ezt meg ezt választottam? Elégedett vagyok az életemmel? Tényleg ez az, amire vágytam? Ez az, amit akartam? Valahogy a kérdés felmerülése megmondja, hogy nem is igazán ez az, amit akart, de választania kellett. Aztán ráébredünk, hogy igazából nem csak a saját életünk, de úgy általában véve az emberiség sorsa el van rontva. Beleszületünk egy rabszolga rendszerbe, amiből nagyon nehéz kitalálni. Dolgozunk folyamatosan egy csomót, hogy ne nekünk, de másoknak (akiknek dolgozunk) sok pénze legyen. Termeljük a milliókat mások hasznára. És pénz nélkül nem lehet élni. Vagyis lehet, csak nehéz. Egy olyan rendszerben élünk, ahol a pénz körül forog minden. Nincs pénz, nincs élet. A munka nem az elismerésért vagy egy jobb világ teremtéséért zajlik, hanem csak azért, hogy pénzt termeljünk (és közben pusztítsuk a környezetünket, egymást). Amit leírok tudom csupa sablon. Láttátok már mozi filmekben, olvastátok könyvben, újságban, de sajnos ez az igazság. Az emberiség önmaga ellensége. Én hiszem, hogy létezhet olyan jövő, melyben az embereknek sikerül túllépniük ezeken a problémákon és sikerül tovább fejlődniük (és nem megállniuk, mint ahogyan most is teszik). Ez már nem csupán csak a tinédzserkori lázadásomról szól. Ez nem csupán egy hisztéria vagy egy bebeszélt tévképzet. Ez nem a saját lelki gondjaim, fájdalmaim feldolgozásáról szól. Teljesen jól vagyok. De látok és hallok. Teljesen természetes dolog, hogy ha látom, hogy valami nem működik jól, arról szólok. Hiszen ez lenne a feladatom, ez lenne minden ember feladata. Mert az nem élet, hogy csak azért dolgozz, hogy legyen pénzed, meg mellette pihenj egy keveset.

Ennyit akartam írni. Félreértés elkerülése végett: Nem vagyok dühös, nem akarom felgyújtani a világot. Szomorú vagyok, hogy nem csak nekem, de másoknak is, így kell élnie.

Segítség azoknak, akik nem látják a kiutat

Írtam az előző bejegyzésemben, hogy nem akarok lelki guru lenni, de mégis megszegem. Vannak idők, amikor az embernek szüksége van a segítségre. Tudom jól, milyen keresztül menni a sok nehézségeken. Szeretnék a vezérfénye lenni ezeknek az embereknek. Nem vagyok profi, nem vagyok pszichológus. Minden, amit írni fogok a saját tapasztalataimon, megfigyeléseimen alapul. Rengeteg közhely, abszolút igazság vagy alapigazság lesz az írásomban, amit már sok-sok évvel ezelőtt mások is leírtak, megosztottak. Kezdjük ott, hogy ezeket jelenleg azért úgymond könnyű leírnom, mert én nem vagyok a mélyponton, ahogyan azok, akiknek ez az írás szól/hat. De legjobban tiszta fejjel tud gondolkodni az ember.

Hessegesd el a negatív gondolatokat a fejedből! Ha szarból építesz várat, akkor az a szar vár fog rád zúdulni. Bizonyított dolog, hogy a sok negatívum hatással van lelki, testi egészségünkre. Szóval minél tovább kapaszkodsz abba, ami fájdalmat okoz neked, annál tovább fogod érezni a fájdalmat.
Most jönnek majd a neked könnyű szövegek. Meg a kifogások. De ez így van. Ha valaki nem akar megoldást találni a problémájára, akkor csak kifogásokat keres. Tovább matat a szarban.

Nehéz elengedni a számunkra kedves dolgokat/személyeket. Folyamatosan lejátszódik minden egyes kedves pillanat, ami még több fájdalmat okoz. Felesleges dolog olyan valamin keseregni, ami felett nincs hatalmunk, nem tudjuk megváltoztatni. Az életben minden változik. A rossz állapotok között mi mégis maradni akarunk. Úgy érezzük, hogy nincs tovább. Nincs több lépés, levegő, erő, bármi, ami hajtana minket előre.

Legyél önző! Az furán hangzik, de igaz. Az életben maradáshoz nagyon fontos, hogy önmagadra gondolj. Arra, hogy egészséges akarsz maradni, arra hogy szeretnéd visszanyerni az erőd, visszakapni a boldogságod. Szeresd önmagad és akarj magadnak jót! Az, hogy az életben az ember előre tudjon lépni, le kell győznie legnagyobb ellenségét: önmagát. Nagyon jó képessége az embereknek, hogy amikor rossz veszi őket körül, akkor megfeledkezne a jó dolgokról az életben. Csak is a rosszat látják maguk körül és ebből építik fel maguk köré azt a sötét burkot, amitől képtelenek tisztán látni.

A képesség, hogy visszanyerd a boldog önmagad ott lakik benned. Ahol a probléma, ott a megoldás. Minden fejben dől el. Minden csak nézőpont kérdése. Lehet, hogy bizonyos dolgokra, csak életed későbbi szakaszában ébredsz rá. Később fogod látni azt, amit azelőtt nem vettél észre. De ezek miatt ne utáld önmagad! Ne neheztelj magadra! Rosszul csináltál dolgokat, de már azóta tudod, hogy hogyan kéne másképp. Az életben nincsen visszafelé. Ezért is kár bánkódni azon, ami már elmúlt. Ezért is kell folyamatosan azzal törődni, hogy mi lesz a következő lépésed. A kudarcot mindig bele kell kalkulálni a jövőbe. Nyilván senki sem olyan hülye, hogy elhiszi, hogy sosem fog vele rossz dolog történni, ha elérkezett a jó.

Tervezés! Ha tervezed a jövőd, az elsődleges célod, mindig önmagad köré épüljön. Ez megint csak az önző rész. De ha nem akarsz újra nagyot csalódni, újra sokat szenvedni, akkor ezt kell tenned. Minden, csak önmagad után következik. Ettől még nem leszel rossz ember vagy egoista. Ne nagyban építs! Szedd szét apró elemekre a terveid! Haladj fokozatosan, szépen alulról építve. Hidd el, hogy sokan vannak olyan helyzetben, hogy csak apránként tudnak építkezni. Ez nem szégyen. A kínai fal sem egy nap alatt épült. Szóval ne ess kétségbe, ha nincsen minden azonnal a helyén. Idővel úgy is a helyére rakódik minden.

A legfontosabb, amit nem írtam az elején, mert nekem is csak utólag jutott eszembe (én is hibázok, de nem baj, én így szeretem magamat):

Ahhoz, hogy a világban, az életben sikerüljön haladnod, előbb önmagad kell megtalálnod. Minden anyagi, érzelmi dolog csak ezután jöhet. Nehéznek tűnik, szinte lehetetlennek, de nem az. Életünk során folyton azzal vagyunk elfoglalva, hogy a minket körülvevő környezet, világ mit gondol rólunk és ezekből próbálunk meg építkezni. Az élet egy verseny, gondoljuk. Az életben minden a viszonyításokról szól, hogy te miben vagy jobb, vagy miben vagy rosszabb. Felejtsd el ezeket a hülyeségeket! Az élet nem verseny! Nem kell másokhoz viszonyítanod magad! A lényeg az, hogy te elégedett legyél önmagaddal, és nem csak kívül, de belül is. Ha mások nem szeretnek, nem ismernek el, ez az ő lelki hiányosságuk, nem a tied. Hiszen, ha megtaláltad önmagad, akkor már egész vagy.

Viszont az írás félreértelmezését se szeretném. Ez nem arról szól, hogy ignorálj mindenkit. Arról szól, hogy a legelső és legfontosabb személy, akinek a véleménye számít, az mindig te legyél. De hallgasd meg azokat, akik szeretnek és fontos vagy nekik. Mert a végső döntés úgy is a tiéd.

Mit érzek most

Végre eljött az a pillanat, amikor arról fogok írni, hogy hol tartok most érzelmileg, mentálisan.
Hanyagoljuk most a koronát, felejtsük el, hogy milyen nehézségeket, gátakat szab/ott nekünk.
Nem akarok senki lelki guruja lenni vagy ez a lélek tanácsadó (hiszen jelenleg én is változáson megyek keresztül).
Én csak azt tudom, hogy az emberi élet és annak szakaszai csodálatosak. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a pontra az életemben, hogy már nem küzdök többet magammal, nincsenek félelmeim, nem aggódom a jövő miatt. És ez nem azért van, mert szociopatává váltam vagy ilyesmi, hanem azért, mert végre rá jöttem, hogy teljesen felesleges olyan dolgok miatt félnem, amik még csak meg sem történtek és nincsenek jelen az életemben. Nem arról van szó, hogy hazudok magamnak, hanem az, hogy látom, hogy amitől félek, az nem létezik. Nem, nem csavarodtam be. Az előző pár mondat alapján sokan megkérdőjelezhetik mentális egészségem. Köszönöm szépen, jól vagyok, nem voltam még ilyen jól talán sose. A hosszú idő alatt nem olvastam könyveket, nem olvastam szinte semmit, ami befolyással lehetett volna rám. Az idő múlásával magamtól ébredtem rá. Felesleges azon görcsölnöm, hogy hogy áll a hajam vagy tetszek-e akárkinek is. Nem arról van szó, hogy teljesen feladtam vagy eldobtam volna magamtól mindent. Csupán csak nem görcsölök, élvezem azt, amim van. Még mindig örök téma, nem hagynak vele, a család alapítás, gyerek és a szokásos dolgok. Azt gondolják, hogy én egyáltalán nem akarom. Pedig ez nincs így. Nem akarom én sem a végtelenségig kihúzni. Építeni akarom az életem, csak az, aki kívül áll, nem látja, nem érti. Nem arról van szó, hogy mindenki hülye, aki körül vesz. Csak épp nem látnak bele. Ezért nem is hibáztatok senkit. Régen zavart ez a dolog, hogy minden elúszik körülöttem. Jaj, kifutok az időből. De ez mostanra megváltozott. Én diktálok, én irányítok, az idő a kedvem szerint halad. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes (mint sokan mások), de tudom, hogy mit akarok és hogy hogyan akarom. És nem szeretem, ha ezt megkérdőjelezik. Mindig is olyan ember voltam, aki úgy volt vele, hogy ha ő nem szól bele más életébe, akkor más se szóljon az övébe. Tudom, hogy jót akarnak, de az nem segít rajtam. Az én akaratom se segít rajtuk. Én csak annyit szeretnék, hogy: WATCH AND SEE, vagyis figyelj és lásd! Nem ígéret halmazokat akarok. Mert tudom, hogy sokszor nehéz teljesíteni. Csak annyit szeretnék, hogy senki se szóljon semmit az életemre. Dőljön mindenki hátra és figyeljen! Tudom, nehéz megállni beleszólás, szavak, tanácsok nélkül. Mert mindenki attól fél, hogy nem fog sikerülni. Mindenki attól fél (ez eddigi ismereteik alapján), hogy nem úgy fogok tenni, ahogyan elterveztem. Nehéz meggyőzni a kritikusokat, de nem lehetetlen. Én úgy érzem, hogy jó úton járok, ott vagyok, ahol lennem kell és azt teszem, amit tennem kell. Az, hogy húzom az időt, nem a félelmem miatt van, hanem azért, mert úgy érzem, hogy még nem kell lépnem. Sosem jártam még ennyire közel önmagamhoz. Lehet, hogy ez az infó túl sok vagy nem túl értelmes, de most így tudom kifejezni magam. Jelenleg ezen a szinten állok.

Köszönöm bárkinek, aki elolvasta (valaha).